Karácsonyi rész

Megkésve bár, de törve nem, szeretnék boldog karácsonyt kívánni én is! 

Az ünnep örömére hoztam egy karácsonyi részt,aminek SEMMI köze nincs az eredeti történethez. 

Remélem tetszeni fog, jó olvasást! <3 <3 <3

Vidáman suhanok ki a házunkból szenteste délután. Nemrég hagytam el az ágyam, de már nyoma sincs rajtam álmosságnak. Anyámék elzavartak otthonról, gondolom ajándékot akarnak csomagolni, vagy valami ilyesmi, szóval gyorsan meg is szerveztünk egy kis  "bulit" Alexyékkel.
A nap ragyogóan süt tél ellenére, és a fénye meg-megcsillan a friss havon. A fehér takaró beborítja egész Londont, és... egyszerűen meseszép.
Befordulok egy sarkon, és lefékezek a Wish-rezidencia előtt. Megnyomkodom a gombokat  a paneltömb kaputelefonján, és megérdeklődöm, hogy felmenjek-e, vagy lejönnek ők. Armin sóhajtja a telefonba, hogy még nincsenek olyan állapotban, hogy lejöjjenek. Kinyitja nekem a bejáratot, és felszökdécselek a harmadikra. Bekopogok, mire Alexy feltépi az ajtót. Kétségbeesett szemeket mereszt rám, és elkapja a karom.
- Segíts!
- Menjünk be, jó? - próbálom egy mosollyal eltüntetni a meglepettségemet.
Belépünk a lakásba, és egyből belerúgok egy girlandos dobozba, majd egy műhavas zacsiba.
- Mire kell nektek műhó? - kérdezem.
- Anyunak megígértük, hogy feldíszítjük a fát, de egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre! - panaszolja Armin.
- De mire kell műhó? - értetlenkedek továbbra is.
- Jaj, hagyd már azt a szart! - morogja a kocka. Mögém lép és a körülbelül két méteres műfenyő elé tol. - Mivel kezdjünk?
- Hát, mi mindig a fényt tesszük fel először - gondolkodok. - Van égősorotok?
Alexy  a kezembe nyomja az égősoros dobozt. Elkezdem feltekerni a fára a színes fényhuzalt.Közben az ikrek elkezdik felakasztgatni a piros és az arany színű gömböket. Végül megkoronázzuk az egészet egy piros girlanddal és egy nagy sárga csillaggal a tetejére.
Elégedetten állunk a fa elő. És ehhez miért kellettem én?
Felkapjuk a cipőnket, és a kabátunkat, és kiszáguldunk a csípős téli délutánba.

Kettőkor már az egész csapattal kint sétálunk a parkban. Jobbról Rosa karol belém, balról Alexy. Mellettünk és mögöttünk nevetgél Armin, Kentin, Lisander és Castiel.
- Natenielt nem hívtátok? - kérdezte Kentin.
- Az a szőke, nyakkendős fiú? - kérdezett közbe Lisander, mire a barna hajú fiú csak bólintott.
- De, hívtam, csak már volt programja - válaszolom.
- Minek hívtad? -  morog Cast.
- Hogy ne legyen egyedül szenteste.
- De hát ott van a húga.
- Te azt a némbert emberszámba veszed?! -értetlenkedik Kentin.
- És hol van Dia? - nézett rám a kékség a balomról.
- Neki is programja van...
- Hát persze! Ezek ketten karácsonykor is csak egymást tudják falni! - jajdul Armin.
- Maradj már! - csitítja Rosalia. - Szép dolog a szerelem!
- Igen, az... - motyogja Alexy, mire mindannyian felnevetünk.
Odaérünk a nagy dombhoz a park közepén. Ez lett a törzshelyünk, itt ültünk kint egész ősszel is.
A helyünknél Irisbe és a kishúgába botlunk. Az integető, vörös lány mögött a szánkón ül az ötéves forma lányka.
- Boldog karácsonyt! - kiálltja Iris és Isabelle (a kislány).
- Boldog karácsonyt! - kiálltjuk vissza kórusban.
Kentin, mint egy óvodás, felcsillanó szemmel letérdel a kislányhoz, hogy elkuyizza a szánkóját. Isabelle mosolyogva lepattan a szánkóról, és Kentin felé löki.  A fiú vidáman felfut a dombra, és a szánkóra hasalva besiklik a fák közé. A többieknek se kellett több, olykor-olykor ketten, hárman is ültek a járművön.
Csak Rosa, Lisander, Irisék és én maradunk ki a buliból. Isabelle ragyogó szemekkel vizslatja az ezüst hajú fiút. Egyszer csak ráveszi magát, és megszólítja:
- Te egy herceg vagy?
- Nem - mosolyog rá a fiú.
A lányka összehúzott szemöldökkel néz a fiúra.
- Pedig úgy nézel ki. Az én hercegem se akarsz lenni?
- De, ha szeretnéd - nevet fel.
- De jó! - ujjong Isa. - Menjünk szánkózni!
Lis felkapja a lányt, és elindulnak felfelé a dombon.
- Visszaszerzem a szánkódat az idiótáktól.
- Idióták? Nem vagytok barátok? - csodálkozik a lány.
- De. Ők a barátaim - sóhajtja.
Alig hogy felérnek a fiúk hirtelen megállnak, és sugdolózni kezdenek. Majd ránk szegezik a vigyorgó arcukat.
- Ti nem akartok szánkózni, lányok?
- Fuss Luca! - kiálltja Rosa, és elporzik mellőlem. Amint a pasicsorda elkezd felénk futni én is megiramodok. Nem jutok messzire, amikor valamelyik a vállára kap, és a tiltakozásommal nem törődve a dombra cipel. Még látom, ahogy megunják a barátnőm üldözését, és komótosan felénk indulnak. Kihasználva a fogvatartóm gyanútlanságát, megpördülök a vállán, és egyszerűen kicsusszanok a szorításából. Felfedezem, hogy Armin kapott fel, és most meglepődötten meredt rám. Valószínűleg nem számított erre. Kiöltöm rá a nyelvem, és megindulok a másik irányba.
Csak nem számítok a szánkóra.
Megbotlok és hassal ráesek a járműre. Megejtjük a megismerkedést, miszerint: szánkó, Luca, Luca, szánkó. Ugyanebben a pillanatban a kocka mellémér, és röhögve megrúgja a csúszkát. Én visítva leszáguldok a dombról, be egészen a fák közé, ahogy egy cserjével létesítek szorosabb kapcsolatot.
Dühösen felpattanok, és a szánkóval egyetemben kiszáguldok a bozótból (mert azért a kislány játékát se hagyhatom ott). Felkapok egy kupac havat, és behajítom a hógolyót az immár a dombtetőn álló horda közepébe. Egy kislányos sikoly hallatszik, és egy visszatámadást kapok a mellkasomra az arcon talált vöröstől. 

Már besötétedett, amikor elindulunk hazafelé. Jó volt egy kicsit újra gyereknek érezni magam az idiótákkal. Még Rosalia is visszajött a végére, és együtt keveredtünk hócsatába.
Castiel felajánlotta, hogy hazakísér, úgyhogy most ő sétál a jobb oldalamon. A kezét szorongatom. 
Amikor vele vagyok, olyan melegség és boldogság lesz úrrá rajtam, ami leírhatatlan. Csak ő képes rá, talán a tudta nélkül, hogy elfeledtesse velem a fájdalmat, vagy a szomorúságot, és képes szétoszlatni a stresszt és a bizonytalanságom.
- Mit csinálsz este? - kérdezem.
- Valószínűleg karácsonyi filmeket fogok nézni a tévében - von vállat. 
- Egyedül?
- Egyedül. 
Összehúztam a szemöldököm.
- De hát karácsonykor senki nem lehet egyedül. Gyere át hozzánk vacsorára.
- Dehogy, nem akarok zavarni - kapja el a pillantását. 
- Nem zavarsz! Már anyámék is azzal zargatnak egy hete, hogy te miért nem jössz - nevetek fel.
- De biztos jöhetek? - kérdezi, és mintha... Zavarba jött volna. Istenem, de aranyos! (Sose hittem, hogy valaha aranyosnak fogom hívni magát az ördögöt... Aki a barátom... Na mindegy.)
Válaszul csak megtorpanok, és megcsókolom. Fél kezével átölel, a másikat a nyakamra csúsztatja. Megsimogatja az egyetlen csikis pontomat. Nevetve elengedem.
- Megyek átöltözök. Mikorra állítsak be? - kérdi.
- Hatkor?
- Tökéletes - mondja, és nevetve egy puszit nyom az arcomra. 
Castiel elindul a másik irányba, én pedig beszárnyalok a kapun. Felhőtlenül boldog vagyok, és örülök, hogy ő sem fog egyedül gubbasztani. 
Ez lesz a legboldogabb karácsonyom!

19. Újabb gondok

Sziasztok!
Hoztam nektek egy extra hosszú részt, remélem tetszeni fog! 
Jó olvasást! <3 <3 <3

Kiröppentem a lakásból. Rögtön megállapítottam, hogy december van, és ilyenkor nincs meleg. Felhúztam a kabátom cipzárját, körbetekertem a nyakam körül a sálam, és felhúztam a kapucnimat, átkozva magam, hogy nem vettem fel a sapkám.
Sötétszürkésén derengett az ég, és fehér hópihéket ontott magából. Nem fújt a szél, és a hó se száguldott az arcomba, így egész élvezhető volt. Elvarázsoltan hallgattam a friss hó ropogását a talpaim alatt. A park felé vettem az irányt. Imádom ezt a helyet, télen viszont még lenyűgözőbb, mint máskor. A fák kecsesen, bár kicsit megrogyva a hó súlya alatt, hajoltak a sétálók fölé.  Lesöpörtem a havat az egyik padról, és letelepedtem rá.
Nézelődtem, és mindenhol nevetgélő tiniket láttam. Biztos most csengettek ki az utolsó órájukról. Eszembe jutott Dia és Alexy. Az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam őket. Sóhajtva a tenyerembe temettem a tenyerem. Szörnyű barát vagyok!
Eltökélten előkaptam a telefonom, és felhívtam Diát. Nem vette fel, úgyhogy a hangpostájára hagytam egy tíz perces üzenetet arról, hogy sajnálom, hogy szemét vagyok, találkozzunk, meg ilyesmi. Utána feltárcsáztam Alexyt.
- Halló?
- Szia! Luca vagyok!
- Oh... Szia.
- Figyelj... - sóhajtottam. - Tudom hogy haragszol rám...
- Luca, várj!
- Ne, hallgass meg! Szemét vagyok, nem foglalkoztam veletek, és az agyamat ellepte az a bizonyos rózsaszín köd, és...
- Hé, hé! Én nem haragszom! - vágott közbe.
- Nem? - lepődtem meg.
- Persze hogy nem! Nem akarjuk ezt megbeszélni élőben?
- Dehogyisnem! Mikor?
- Most, a parkban? - kérdezte.
- Szuper. Szia!
A telefonomat szorongatva bárgyún vigyorogtam. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nincs semmi baj. Már nagyon hiányzott a társasága, plusz biztos sok mindenről lemaradtam, és ő majd biztos elmeséli.
Alig hogy ez végigfutott az agyamon, meg is láttam Alexy világoskék üstökét a park bejáratánál. Vidáman felpattantam, és felé kezdtem futni. Ő is megindult, és amikor egymás közelébe értünk lelassítottunk, és lassított felvételben estünk egymás karjaiba, mint a romantikus filmekben. Nevetve megölelgettük egymást.
- Úgy hiányoztál - motyogta.
- Te is nekem.
- Nem merj még egyszer megbetegedni! - nézett rám nagy komolyan.
Felnevettem, és elindultunk. Nem tudtam, hova, csak sétáltunk a parkban.
- Amúgy, mit csinálsz itt? Azt hittem én fogok ideérni előbb, de úgy néz ki tévedtem.
Megköszörültem a torkom, és elmondtam neki, mi történt. Hirtelen megtorpant, és összeszűkült szemekkel nézett rám.
- Csak úgy otthagytad őket?!
- Hát...
- Teljesen megőrültél? Így csak rontottál a helyzeten!
Közelebb lépett hozzám, és felemelte a mutatóujját. Már tudtam mit fog mondani.
- Megint elfutottál a probléma elől! - kiáltottam vele együtt.
Hát igen. Nem igazán szoktam megbeszélni senkivel, ha valami bajom van, hanem inkább otthagyom a probléma forrását a fenébe. Például, még általánosban, sosem mondtam meg Kennek, hogy hagyjon békén, hanem inkább kerültem. Meg például ott van Debora meg Amber. Ők se tudják (talán sejtik...), hogy a falat bírnám kaparni, amikor megszólalnak.
Alexy elkapta a vállamat, és megfordított. Hátulról tolni kezdett a másik irányba.
- Most visszamész, és beszélsz velük!
- Minek beszélnék? Azért jöttem el, mert ez a téma csak kettőjükre tartozik - mondtam, és behúztam a kézifékem. Ennek következtében mindketten lehemperedtünk a hóba. A kékség feltérdelt, de engem nem engedett, lent tartott a földön.
- Mi van veled? Egy hónapja semmi bajod nem volt! - kiabálta.
Hirtelen késztetést éreztem, hogy mindent elmondjak neki. Tényleg mindent.
- Mert már semmi nem olyan, mint egy hónapja - morogtam, az arcomat a hóba fúrva. A sírás kerülgetett.
Rám nehezedett, rátámaszkodott a vállamra.
- Miért nem mondod el, mi tört-
A fiú elhallgatott, a súlya is eltűnt rólam. Felpattantam, és kézháttal letöröltem a könnycseppet az arcomról.
Alexy a földön térdelt, egy körülbelül 20 éves pasi csavarta hátra a kezét.
- Jól vagy? - kérdezte a hapsi, hátborzongató orgánumon.
- Engedd el, idióta! - kiáltottam.
Elengedte, és összefonta a karjait. Akkor, ahogy jobban szemügyre vettem a fazont, rögtön felismertem. Éjfekete haj, tengerkék szemek, és az a hang... 
- Miért nem lehet békén hagyni? - trappoltam közelebb Victorhoz. - Menj, varázsolj egy kicsit egy kis vízzel, nekem tök mindegy! Szórakoztasd magad, csak hagyj békén! Nem kell vigyázni rám, meg tudom védeni magam!
- Tényleg? - vigyorodott el keserűen. Elkapta a kezemet, és feltűrte kabátom ujját. - Ez is azt bizonyítja, hogy gyenge vagy - Mutatott az alkaromon húzódó fekete sebhelyre. 
Kirántottam a karomat a kezéből. Meglendítettem a karom, és fel akartam pofozni, de elkapta a kezemet. A tenyerére simította az enyémet.
- Ne érj hozzám... -sziszegtem.
Ebben a pillanatban olyat éreztem, mint még soha. Mintha elektromosság rázott volna meg, a mellkasomtól a tenyeremig végigfutott rajtam az energia. Viszont egyáltalán nem volt rossz érzés. Sőt! Feltöltődtem, hirtelen le tudtam volna futni a Maratont, vagy fel tudtam volna mászni a Mount Everestre. Ellenben Victor fájdalmas szisszenéssel elkapta a kezét, és megrendülten figyelte a tenyerét. Én az enyémet vettem szemügyre. Kékesen izzott körülötte a levegő, és egy kicsit szikrázott is, mint amikor villát dugnak a konnektorba.
- Mi történik? - suttogtam. ő is aggodalmasan nézett rám. 
- Elkezdődött... - mondta. 
Előkapott egy pici tarisznyát a zsebéből. Akkor tűnt fel, hogy egyszerű farmert, és egy kék inget viselt fekete zakóval. Hátrapillantottam, és Alexy aggódó tekintetével találkoztam. Victor felé bökött a fejével, és metakommunikálta, hogy lövése sincs mi folyik itt. Megnyugtatóan elmosolyodtam (legalábbis akartam), és visszafordultam a Victorhoz. Ő a földön guggolt, és az ujjával a hóba karcolt egy pentagram-szerű valamit. Leginkább egy hatágú csillagra hasonlított. A közepére helyezett egy apró fekete követ, amit a tarisznyából vett ki. 
- Victor Grinn üzenete a Tízek Tanácsának. Megkezdődött a átalakulás. Elkezdem az edzést. 
A fekete kavics felizzott, majd egy villanás kíséretében a pentagrammal együtt eltűnt.
A fiú felegyenesedett, és a szemembe nézett. Megfogta a kezemet, és érdeklődve forgatta. A halványkéken izzó levegő lassabban mozgott körülötte. 
- Holnap reggel kilenckor találkozunk itt. Addig vedd ezt fel - a kezembe adott egy pár fehér, ujjatlan kesztyűt. - Korlátozza az energiaáramlást. Holnap mindent elmondok.
Majd fogta magát, és odébbállt. Letérdeltem Alexy elé, és megfogtam a kezét. 
- Sajnálom - motyogtam. - Nem akartalak belekeverni.
Elmondtam neki mindent, amit tudtam. Érdeklődve figyelt, bár nem tudtam, hogy hisz-e nekem. Lent ültünk a földön. A nadrágom már kezdett átnedvesedni a hótól, és ahogy meséltem a sírás fojtogatott.
- Hiszel nekem? - kérdeztem.
- Ezek után? - nevetett fel. Válaszul csak megölelt. - Persze hogy hiszek. 
Itt elsírtam magamat. Az összes feszültséget és stresszt próbáltam kibőgni magamból. Majd Alexy eltolt magától, és a tenyerébe vette az arcomat, és hozzá elbűvölően mosolygott. Komolyan, ha nem tudom, hogy meleg, ott rögtön lesmároltam volna. 
- Átjössz hozzám? Nézhetnénk valami filmet, hogy megnyugodj... 
Mosolyogva bólintottam, és elindultunk feléjük. 

 És akkor nem vettem észre a felénk siető, majd megtorpanó Castielt. 

18. Drága mama...

Sziasztok! <3<3

Úgy látom, nem szeretnétek kommentelni, de nagyon szükségem lenne egy-két kritikára, mertha nem írtok semmi reakciót (akár rosszat, akár jót), nem tudom, hogy mi teszik a történetben, és min kéne javítanom. Szóval jól esne pár szócska.

Mindegy, remélem tetszeni fog az új rész.^^

Jó olvasást!

A vörös kérésére felpattantam, és a táskámhoz siettem. Villámgyorsan felkaptam egy világos farmert, és egy színes mintás pólót. A hajamat kontyba fogtam, és már mentem is Castiel után. Ő az ajtóban topogott, gondolom rám várt. Odaszaladtam hozzá, ő pedig megfogta a kezemet. Már nagyon kíváncsi voltam, amikor sóhajtva megfogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót.
- Szia Anya! - üdvözölte a jövevényt.
Egy magas, körülbelül 45 éves nő állt a küszöbön. Fekete, itt-ott ősz szálakkal tűzdelt haját szoros kontyba fogta a tarkóján. Szürke nadrágkosztümöt viselt egy fekete magassarkúval. Hófehér arcát néhány barázda szelte át, ajkára vérvörös rúzst kent. A szúrós szürke szemeivel szigorúan méregetett.
- Gyere be - törte meg a csendet Castiel, és arrébb álltunk az ajtóból.
A nő betipegett, és szembefordult velem.
- Natasha Maddox vagyok, örvendek a szerencsének - mondta, és felém nyújtotta a kezét. Kicsit meglepődtem a hivatalosságtól, de azért megfogtam a kezét.
- Horváth Luca - motyogtam, mire megrázta a kezem. Csak most, hogy így a közelemben van, tűnt fel, hogy majd' egy fejjel magasabb nálam.
- Anya, nem kell ennyire hivatalosnak lenni. Ő a barátnőm - mondta Cast.
- Ó, igen? Mióta vagytok együtt?
- Egy hete - feleltem.
- Hány éves vagy? - kérdezte Natasha.
- 17.
- És mond csak, lefeküdtetek már? - szűkült össze a szeme.
Na jó, itt megdöbbentem. Körülbelül egy perce ismerem, és a máris a szexuális életünkről kérdezget, ami, csak úgy megjegyzem, nincs is. (Még.)
- Nem kérsz valamit inni? - fogta meg Natasha vállát és a konyha felé tologatta, felfedezve, hogy anyja érzékeny témára tapintott. - Mondjuk egy kávét?
- Köszönöm, drágám, az jól esne.
Kicsit idegesen indultam utánuk. A nő bemutatkozása már alapból nyugtalanító volt, de most még inkább unszimpatikus lett számomra. Natasha a konyhaasztalnál ült, keresztbe rakott lábakkal, mereven kihúzva magát. Cast valamit a kávéfőzővel babrált, háttal az anyjának. 
- És hogy-hogy ilyen korán itt vagy?
- Dél múlt, kisfiam - felelte a nő, negédes mosollyal az arcán. - Legutóbb említettem, hogy korábban fogok jönni. 
- Igen, tényleg.
Azon járt az agyam, hogy hogyan slisszanhatnék ki a helyzetből, lehetőleg feltűnésmentesen. A konyhaajtóban megszemléltem a bejárati ajtót, de elvetettem az ötletet. Az ablakon is elidőzött a tekintetem, de nem tartottam jó ötletnek, hogy hirtelen kiugorjak a harmadikról. Natasha rám pillantott.
- Miért nem ülsz le, kedvesem? 
Úgy megnyomta az utolsó szót, hogy szó nélkül helyet foglaltam vele szemben. 
- És, tervezel valamit a jövőddel kapcsolatban? - komorult el.
- Nem igazán. Régen rendőr akartam lenni, de terveim még nincsenek.
- Rendőr? - hallatott gúnyos kaccantást. - Az nem egy lányos szakma.
Itt egy kicsit megállt a beszélgetést, de a nő hamar talált más témát. 
- A neved Luca, igaz? Milyen nemzetiségű  vagy?
- Magyarországon születtem, apám félig német volt, úgyhogy hozzájuk is van némi közöm.
Mi ez, valami kihallgatás?!
- Te... Szűz vagy még? - tért vissza hirtelen a kedvenc témájához.
- Anya! - csendült figyelmeztetően Castiel hangja.
- Igen, még szűz vagyok - feleltem, rezzenéstelen arccal. Valójában rettentően kínosan éreztem magam, de próbáltam nem elvörösödni.
- Kitűnő - terült el elégedett vigyor az arcán. - Csak mert Castiel már nem az. Talán az első barátnője...
- Anya! - emelte fel a hangját a fiú.
- Bocsánat. Csak azt hittem elmondtál már neki ilyen dolgokat.
- Még csak egy hete vagyunk együtt! - tette le  anyja elé a bögrét.
- Nálad egy hét már igazán sok idő! -emelte fel a hangját Natasha is.
- Azt hiszem magatokra hagylak titeket - pattantam fel, és eltökélten az előszoba felé indultam. Mit sem törődve Castiel marasztalásával felhúztam a bakancsom és a kabátom, és kiviharoztam a házból. És még az ajtót is megpróbáltam csendesen becsukni.

17. Kezd elegem lenni

Sziasztok! <3

Mint láttátok már, a suli mellett nincs elég időm, hogy hetente hozzam nektek a fejezeteket. Nos, azt a megoldást ötlöttem ki, hogy sűrűbben fogok rövidebb fejezeteket felrakni. Nem kell nagyon rövidekre számítani, de azért na. ;) 

Másik dolog, hogy újítottam az oldalt, és mostantól lehet pipálgatni a fejezeteket, fel lehet iratkozni, van  ott oldalt  --------->

egy kis szavazás is, a blog minőségét illetően. Plusz még kiraktam egy chatet is, hátha jobban szeretnétek itt véleményezni, mint kommentben. :)

Na nem is húzom tovább az időt, tessék véleményezni, pipálgatni, satöbbi. ^^

Jó olvasást!

A lépcsőházban vánszorogtam felfele, amikor megtorpantam. Victor kék overallja úszott be elém, amitől dupla szívinfarktust kaptam. Zsebre vágott kézzel érdeklődve figyelt.
- Nem tudtok békén hagyni? - nyögtem. - Ma már volt szerencsém találkozni veletek!
Nem mondott semmit, csak a kezembe nyomott két lilás löttyös üveget. Majd megfordult, és elmenni készült.
- Ennyi? Semmi magyarázat? - fakadtam ki.
- Mit akarsz tudni? - pillantott át a válla felett.
- Hogy mit? Például, hogy mi volt az a lény, ami megtámadott. Meg, miért lángolt a lánc? Ki volt az, aki megmentett, és miért adtok ugyanolyan löttyöt?
- Nincs most időm rád - felelte rezzenéstelen arccal, majd ismét megfordult.
- Nincs, mi? Nem érdemlem meg, hogy tudjam, mi a franc történik velem? Akkor miért vagy mindig a nyomomban? - üvöltöttem a hátának. Perpillanat az sem érdekelt hogy felkeltem az egész lakóházat. - Tudod, mielőtt teleraktad a fejemet a baromságaiddal is volt elég gondom. A saját apám feltehetően meg akar ölni!
- Megvédelek, ez a dolgom. És vigyázz magadra: tényleg meg akarnak ölni.
És teljesen mágikusan és titokzatosan eltűnt. Pff...

Talán kicsit hangosabban ronthattam be a házba mint akartam, mert Castiel egyből odakapta a fejét. Összehúzta a szemét, és rosszallóan méregetett.
- Minden rendben?
- Persze - sóhajtottam.
Odasétáltam hozzá, és rátettem az államat a vállára. Hirtelen fáradság lett úrrá rajtam, nem tudom miért. Egy zuhanyra volt szükségem.
- Tudunk valami újat? - nézett rám.
Sóhajtva felemelkedtem, és megindultam a szoba felé.
- Semmi újat - mondtam.
A szobában felkaptam a pizsamámat, ami egy pólóból és egy cicanadrágból állt, mivel olyan rendkívül ügyes vagyok (mint mindig), hogy nem hoztam magammal a pizsamámat. Bevonultam a fürdőszobába, és elkezdtem levetkőzni. Lerángattam magamról a hótól és a véremtől koszos inget, és úgy döntöttem, hogy ezt már nem éri meg kimosni, így a kukába hajítottam. Letekertem a "kötést" a karomról. A seb már közel sem volt olyan ronda, mint egy órával ezelőtt, de a széle még mindig fekete volt. Levettem a többi ruhadarabot is , és felkötöttem a hajam. Megszemléltem magamat a tükörben. Hát, mit ne mondjak, nem nyújtottam egy gyönyörű látványt. Szétsírtam a sminkem, és lilás-zöldes foltok tarkították a korpuszom. Sóhajtva elfordultam a tükörképemtől, és hideg vízzel lezuhanyoztam.
Később, immár felöltözve, a lilás löttyöt kenegettem a sebemen. A kenőcs sokkal sűrűbb állagú volt, mint amit a fekete ruhás fickó adott. Gondoltam töményebb, gyorsabban hat. Talán ennek köszönhetően csípte a sebet, mint a... Nem is tudok példát felhozni. 
Sziszegve feltúrtam a fürdőszobát, kötszer után nézve. Csak öt perc után döbbentem rá, hogy nincs is rá szükségem: a seb egész szépen összehúzódott, csak egy piros folt, és egy vékony fekete csík mutatta, hogy valamikor seb volt. Beletörődőn kifújtam egy kis levegőt, és megindultam a pihe-puha ágy felé, ami most még vonzóbb volt, mint általában.

Castielt már az ágyban találtam, háton fekve, a plafont bámulva. Mennyi ideig fürödtem?
Bebújtam mellé a paplan alá, és hozzábújtam. Még mindig a plafont nézte, én pedig lehunytam a szemem.
- Ma találkoztam Lysanderrel - kezdett mesélni, még mindig a mennyezetet tüntetve ki a figyelmével. - Furcsán viselkedett. Olyan volt mintha titkolózna. Pedig nem szokott, legalábbis azt hittem... - itt elhallgatott.
- Biztos minden rendben van - kezdtem, de megzavart.
- Ő is ezt mondta - villantotta rám a szürke szemeit.
- Most én vagyok a hibás? - kaptam fel egyből a vizet. 
Kissé felhúzta a szemöldökét. A hangjában tényleg volt valami... De biztos nem ingerültség. Tiszta paranoiás lettem. Miért lennék én a hibás? 
- Bocs, egy kicsit kikészültek az idegeim - suttogtam lesütött szemmel, mire felnevetett.
Átölelt, és magához húzott. A mellkasára hajtottam a fejemet, és hallgattam a szívveréseit. Mielőtt még álomba zuhantam volna még hallottam ahogy azt mondja, mosolyogva: 
- Imádom a hangulatingadozásaidat. 

Reggel, ami a nap fényerejéből ítélhetően már nem is volt olyan reggel, arra keltem, hogy a vörös csókolgatja a nyakamat. Mosolyogva megfordultam és a nyaka köré tekertem a karjaimat. Kinyitottam a szememet, és hunyorogva tekintettem meg a kedvenc félvigyoromat Castieltől. 
- Jó reggelt. Hogy hogy nem vagy suliban? 
- Nem volt kedvem bemenni - vont vállat, mire megcsókoltam.
- Ezt mire föl? - vigyorgott.
- Miért ne? - csókoltam meg újból.
Heves csókcsatába keveredtünk, majd fölé kerültem, és elhasaltam a mellkasán. Végighúzta az ujját a tarkómon, amitől jóleső bizsergés futott végig a gerincemen. Jutalomból finoman beleharaptam az alsó ajkába. Éppen belefeledkeztünk volna a játékba, amikor megszólalt a csengő, tönkretéve a készülő terveket egy kettesben töltött napról. Cast ijedten kapta rám a tekintetét. 
- Milyen nap van ma?
- Péntek - feleltem egy ki gondolkodás után.
Elmotyogott káromkodások közepette letolt magáról, és felpattant az ágyról. A ruhásszekrényhez sietett, és a válla felett rám nézett.
- Öltözz fel te is, vendégünk van.

16. Mágikus támadás

Sziasztok! 
Hosszabb szünet után itt az új rész. Remélem tetszeni fog! ^^

- Aggódok érted - mondta Dani az asztalon könyökölve.
- Nem kell - feleltem.
Csütörtök volt, és miután az orvos megengedte, hogy felkeljek, kihasználtam az alkalmat. Délután átsétáltam anyuékhoz. Mármint a rendőrségre, mivel dolgoztak. A portás unottan megjegyezte, hogy pechem van, anya éppen pár pillanattal ezelőtt száguldott el egy nagycsaládi fegyveres hacacáréhoz. De Dani szerencsére még itt volt, és őt el tudtam kapni pár percre.
Gondterhelten ült velem szemben az irodájában. Vagyis nem is csak az övé, hanem a Gepárd Kommandó gúnynevű csapatnak kilenc másik tagjával osztozkodott a tágas, krémszínűre mázolt, otthonos berendezésű helyiségben. Dani a kedvenc bőrdzseki-ing kombóját viselte, Sötétbarna haja hátra volt zselézve, mint mindig.
- Hogy haladtok az üggyel? - kérdeztem, erősen utalva apa... Péterre.
- Őszintén? Nem jól. Eljutottunk Emett Callum lakására, de az üres volt. Pluszba még három hónap szabadságot is kivett, de semmi nyoma, hogy hova ment, mikor jön vissza.
- És?
- Összefoglalva lövésünk sincs, hogy merre keressük.
Megszólalt a telefon. Dani felkapta, majd elkomorult arccal le is csapta azt.
- Figyeljetek! - állt fel, és odafordult a társaihoz. - Mennünk kell. Egy bankrablásos túszejtéses balhéra vagyunk hivatalosak.
Mindenki felpattant, és kiviharoztak az irodából. Apa (elhatároztam, hogy őt fogom az apámnak szólítani!) rám pillantott.
- Bocsi, hercegnő. Vigyázz magadra! - mondta, és a többiek után rohant.
Olyan furán ejtette ki a hercegnő szót. Mindig hercegnőnek hív, de ez most más volt. Bár lehet hogy csak újra a paranoia beszél belőlem. Mióta találkoztam Victorral, meg a szőke sráccal, olyan érzésem van mintha figyelnének, és mindenki tudná, hogy engem védelmeznek. Annyi kérdés kavargott még mindig bennem, például, hogy mi az oka, hogy a levélben, amit Victor írt,  magázott és hívott hercegnőnek, és miért tegezett amikor beszélt velem.
A gondolataimba mélyedve felálltam, és kisétáltam az épületből.
Már elkezdett sötétedni. Épp időben elértem a buszt, de egy nénike fellökött, mert ő sietett haza sorozatot nézni, szóval csak éppen hogy tudtam felszállni. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és kibámultam az ablakon.
Aztán nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Nem volt hányingerem, vagy ilyesmi, hanem mintha hirtelen gonosszá váltam volna. Oké, ez most biztos furán hangzik, de olyan érzés volt, mint amikor Deboraval kaptam össze. Mintha vártam volna valakire, akit utána elintézhetek. Le kellett vezetnem a feszültséget. A mellkasom elnehezült gyorsabban kapkodtam a levegőt. Elhomályosodott a látásom, bekönnyesedett a szemem. Mintha az agyamat egy fekete függönnyel terítették volna le.
A következő megállónál leszálltam a buszról. Egy megállónyi sétálást bőven kibírtam. Szükségem volt egy kis friss levegőre.
Zsebre vágott kézzel a sötétkék ég felé emelt arccal sétáltam. Nem voltam nyugodt, úgy éreztem, valaki figyel, így ötpercenként hátrafordultam. Egyszer egy hosszú fekete bőrkabátos fickót pillantottam meg. Azt hittem követ, de nem sokkal később lefordult az egyik utcán. Kicsit megnyugodtam, de azért gyakran hátrafordultam, és gyorsabban kezdtem szedni a lábam.
Aztán megbotlottam valamiben, és arccal beleestem a hóba. Valami nehéz telepedett a hátamra, és hátracsavarta a kezemet. Felsikítottam, de a nehezékem a számra szorította a kezét.
- Maradj csendben, ha nem akarsz meghalni - suttogta a fülembe nevetséges, furcsán vízhangzó hangon.
Felszisszent, és lepattant rólam a pasas. Majd szinte tizedmásodpercek alatt vissza is repült mögém, de most nem hagytam magam. Elfutottam előle. Legalábbis próbálkoztam. Utolért és a hátamra rúgott. összegörnyedtem, és ő ismét lesújtott: a nyakara ütött.
Fájdalomtól gyötörten eszembe jutott a nyakamban lógó kulcs. Letéptem a kulcsot a láncról, és a földbe döftem. Csodára várva becsuktam a szemem.
- Mi van, feladtad?  Többet vártam volna a Howrett klán tagjától! - üvöltötte sátáni vigyorral az arcán.
A csoda csak nem jött. Feltápászkodtam, és felkaptam a földről egy vastagabb faágat. Lecsaptam, de ő alkarral kivédte. Mire újra támadhattam volna, kikapta a kezemből a fegyverem.
- Reméltem, hogy nem kell használnom, de most, hogy így alakult... - vigyorogta.
Leakasztotta az övéről a láncot. Ahogy a kezéhez ért, fellángolt. De nem vörösen, hanem feketén égett. Fellendítette a súlyos láncot, és rám csapott. Alkarral kivédtem. Éreztem, ahogy a fekete lángok belemartak a karomba, húsomba.  Felszűköltem, és próbáltam elmenni a közeléből. Megint éreztem azt a furcsa, sötét gonoszságot. Ez elterelte a figyelmem, és megint ugyan azzal a karommal védtem ki a lánccsapást. A sikolyomtól is hallottam, ahogy a bőröm felserceg a sötétség alatt.. Potyogó könnyekkel a földre rogytam. Összeszorított fogakkal vártam a végső csapást. De az nem jött, csak egy elhaló hörgést hallottam.
Támadóm hátraesett, mély mellkasi sebet szerzett a megmentőmtől.Egy csuklyás fiút láttam nekem félig háttal. Talpig feketébe volt öltözve, kicsit hasonlított Victorék egyenruhájára. Az arca előtt valami furcsa maszkot viselt, így csak egy kiszökő szőke tincset láttam, de azt is csak egy tizedmásodpercig, mert gyorsan visszagyűrte azt a kapucnija alá.

Kettő kardot szorongatott. Majd pillanatokkal később támadott. Kapott pár ütést a hátára a láncos palitól, de amúgy gyorsan kivégezte. 
- Nem kell félni, kis ribanc, ha nem én, akkor majd más elvisz hozzá! - hörögte a láncos, majd fekete porrá vált, és szertefoszlott a levegőben.
- Ne lélegezd be. Utolsó erejükkel még szétmarják a tüdőd - mondta ismerős hangon a csuklyás.
Nem vettem levegőt, amíg el nem szállt az utolsó fekete porszem is. 
- Ki vagy te? És miért segítesz? - kérdeztem, el-elakadva a sírástól.
- Nem ismersz fel? - felnevetett, és leguggolt elém. - Mindegy. Azért segítek, mert ez a dolgom.  
Elővett egy pici üvegecskét, és letekerte a kupakját. Felgyűrte a szétszakadt ingemet, mit sem törődve a fájdalmas sziszegésemmel. Beleöntötte az ibolya színű, elég sűrű trutyit a sebembe. Nem fájt, viszont hideg volt. Mintha egy marék havat szorítottam volna rá. A trutyi beszívódott, de csak annyira, hogy látni véltem a seb fekete szegélyét. A szöszke egy gyors mozdulattal letépte a szétszakadt ingujjam, és a sebre kötözte.
- Ez volt a kedvenc ingem... - morogtam.
Rám villantotta a borostyán színű szemeit, amitől elhallgattam. Felkapott, és sétálni kezdett velem Castiel háza felé. Nem tudom, ki ez a fiú, de rettentően ismerős. A hangja, a szeme, és na persze az illata is. Egy tiszta, friss illatot árasztott, nem tudom jobban megfogalmazni. Ezt érezni kell. 
Lerakott a ház előtt, és a kezembe nyomta a kicsit földes kulcsot. 
- Holnap reggelre már nem fog fájni a seb, de nyoma marad, minimum egy hétig, szóval a helyedben hosszú ujjú pulcsit hordanék egy darabig - mondta, majd elsétált a sötét éjszakában.

15. Új arcok II.

- Oh, persze. Victor Grinn vagyok, a védelmező alakulat harmadik tisztje. A Tízek Tanácsa küldött, hogy megvédjelek téged.
Kikerekedett szemekkel néztem a vigyorgó fiúra.
Mi van?!
- Védelmező? - kérdeztem.
- Igen. Az elmúlt egy hétben a megszokottnál 3-szor több démon ólálkodik körülötted.
- Démonok? - nyikkantam.
- Nem tudod? - nézett rám csodálkozva. Csak kétségbeesett pillantást lövelltem felé.
- Oké, ez hosszú lesz - sóhajtott, és megdörzsölte az orrnyergét. - Összesen három világ létezik:  az Emberek Világa, a Holtak Országa és a Démonok Völgye. Az emberek világában értelem szerűen az emberek élnek. A Holtak Országában élek én. Ide azoknak a lelke kerül, akik egyszer már meghaltak. Ezeknek a lelkeknek felajánlják azt, hogy járhatnak iskolába, ahol kiképzik, majd beosztják őket az országot vigyázó 4 klán egyikébe.
- Várj, te meghaltál?
- Igen, de az egy csúnya történet. Majd máskor.
Furcsán, csendesen bámult maga elé. Majd, mint akit felráztak álmából, rám pillantott. Tengerkék íriszében szomorúság csillant.
- Szóval. A Démonok Völgyében élnek azok a lelkek, akik nem leltek nyugalomra. És amikor belépnek oda, elvesztik a saját gondolataikat, elméjüket, és átveszik felettük az irányítást a, náluk jóval erősebb árnyak. Elfoglalják, és bekebelezik a pórul járt lelkeket. - Megvakarta az állát, és tűnődőn rám nézett. -  Azt hiszem ennyi.
Pislogtam kettőt, és próbáltam elterelni a figyelmem. De nem sikerült, és kitört belőlem a nevetés.
- Mi van? - értetlenkedett.
- Azt hiszed... - röhögtem. - Azt hiszed, hogy most beveszem? Bár, egészen hihetően raktad össze...
Ő nem nevetett, csak komolyan figyelt. Majd megvonta a vállát, és nyöszörögve feltápászkodott.
- Nekem mindegy. Szólj, ha változik a véleményed.
- Megváltozik? Teljesen hülyének nézel?
Nem válaszolt. Nem tartotta a dolgot olyan viccesnek, mint én. 
Közben valaki úgy gondolta, bejön az ajtón. Vagyis az ajtóval együtt. Victorral egyszerre kaptuk oda a fejünket. Az ajtó helyén egy szőke, kefe-frizurás fickó porolgatta magát. Ugyanolyan overallban feszített, mint Victor, csak az övé fehér és citromsárga volt. 
- Üdv - mondta egykedvűen. Komótosan odasétált Victorhoz, és végignézett rajta.
- Vissza kell mennünk a Holtak országába, egy kicsit lestrapálódtam.
- És ehhez miért kellek?
- Elhagytam a kulcsom.
Én még mindig leesett állal bámultam a tokjából kiszakított ajtót.

- Mi lesz az ajtóval? -háborodtam fel.
- Oh, majd el felejtettem...! - ironizált a szöszke. Odabattyogott, és visszapattintotta a helyére a darabokra tört ajtót. Na jó, ez tényleg menő volt. 
Amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen mentek el. A szöszi előhalászott a zsebéből egy kulcsot, és beleszúrta a frissen javított ajtóba.
Ennyire emlékszek, meg arra hogy bevertem a fejem a padlóba, mikor eldőltem.

Amikor magamhoz tértem, valami puhán feküdtem, valami meleg alatt. Alattam a kanapé, rajtam a pokróc. Sötét volt a nappaliban, csak a tévé fénye világított. Oldalra sandítva Castielt pillantottam meg, a lábaim mellett, a kanapé végében ülve, felpakolt lábakkal. A tévét kapcsolgatta, majd észrevette, hogy figyelem.
- Jó reggelt - üdvözölt.
- Szia -  morogtam. Felültem, és hozzábújtam.
- Puszit nem is kapok? - biggyesztette le az alsó ajkát.
- Szeretnél beteg lenni? 
- Nem.
- Na látod - mosolyogtam rá. - Történt ma valami? 
- Emlékszel Kellyre? A lila hajú, bőrszerkós csajra?
- Naná - derültem fel. Tudtam mi jön most.
- Képzeld, a bigét az egyik teremben találták meg, az egyik padon feküdve, póló nélkül, összefirkálva. Az arcán például egy orbitális pénisz díszelgett. Alkoholos filccel - itt már leplezetlenül röhögtem.
- Kár hogy nem láthattam az arcát...! 
- Szép munka volt - dicsért.
- Ugyan! Közöm nincs az egészhez!
- Na persze - fordult vissza a tévé felé. - És veled történt valami érdekes?
Eszembe jutott Victor és a szöszi fickó. Álmodtam volna...? 
Ekkor (pont jókor) találtam meg az alám gyűrt papírdarabot.

Vegyél be lázcsillapítót, ha felkelsz...

Nem, másik oldal...

Máskor tessék többet enni, és akkor nem fog elájulni. És, ha megváltozik a véleménye, és szüksége van rám, szúrja a földbe a kis kulcsot, amit Lucinda hercegnő nyakába akasztottam.      Viktor

A kulcs tényleg a nyakamban lógott.



Ezek szerint nem álmodtam. Pedig sokkal jobb lett volna, ha igen.  Nem akartam elhinni, hogy vannak démonok, meg mit tudom én mik. Így is volt pont elég problémám.
- Nem... - motyogtam. - Nem történt semmi érdekes...
Úgy döntöttem, még nem avatom be. Addig nem, amíg én magam se hiszem el.

14. Új arcok

Reggel két órával korábban keltem, mint akartam. Émelyegve ültem az ágy szélén. Szerintem csak azért nem hánytam, mert üres volt a gyomrom. Melegem volt és rázott a hideg egyhuzamban. És még éhes se voltam.
Tuti beteg vagyok!
Kiszédelegtem a konyhába. Felraktam forrni egy kis vizet, tea gyanánt. Rettenetesen szédültem, meg kellett kapaszkodnom a konyhapultban. Megízesítettem a teát, és lerogytam a kanapéra. Beleszürcsöltem a teába, amivel amúgy megégettem a nyelvem, és a könyvem után tapogatóztam. Mivel nem találtam be kellett mennem érte a hálóba.
Nem akartam felkelteni Castielt, ezért ninja-módra és macskaszemre kapcsoltam. Mivel nem tudok így igazából lopakodni, felrúgtam az első útba eső bútort. Beharaptam az alsó ajkamat, hogy ne sikkantsak fel. Rásandítottam a mélyen alvó vörösre. Mocorgott egy kicsit, megfordult, és durmolt tovább. Felkaptam a könyvet és a köntösömet, és kispuriztam a hálóból.

Felriadtam az álmomból. Zavartan ültem fel a kanapén, és lelöktem magamról a takarót.
Takaró? Én nem takaróztam be! Amúgy is, mennyi az idő?!
Aztán felfedeztem az arcomra ragasztott cetlit. A papírdarab, Castiel személyében felszólított, hogy maradjak itthon, és vegyek be valamit a lázamra, és tudatott, hogy ő suliba ment, és siet haza.

Vettem be lázcsillapítót, és felöltöztem. A szédülésem nem javult, viszont az orromat vörösre fújtam. Ennem nem sikerült, de megittam majd' két liter mézes teát.
Amikor elmentem az ablak előtt, kipillantottam rajta. Éjszaka esett a hó, így a házakon és közöttük egybefüggő hótakaró fehérlett. És bár az úton már csak latyak maradt, és az út szélén össze volt taposva, de gyönyörű volt. Imádom a hó hűvösét, a szikrázó fehérségét, ahogy a felszínén tükröződnek a nap sugarai. Csak egyvalami rondította el az összképet: a fehérséget néhány sötétvörös pötty szennyezte.
Talán vér?
Gyorsan le is tagadtam. Már miért lenne vér?
Mindenestre megnéztem. Felkaptam a bakancsom és a kabátom, és leszaladtam az utcára. Megcsapott a mínuszok dermesztő hidege. Fázósan húztam összébb magamon a kabátot, miközben követtem az egyre kövéredő piros foltokat. Befordultam a ház melletti kis zsákutca-szerűségbe, és bekukkantottam minden útbaeső kuka és doboz mögé. Az utolsó szeméttároló árnyékában egy fiú hevert, melkasán felszakított, kék overallban.
Nem nézett fel, amikor leguggoltam elé, és megszólítottam. A kapucnija az arcába volt húzva, ruházata és környezete csurom vér volt. Megfogtam a csuklóját, hogy van-e pulzusa.
Hirtelen elkapta és megszorította a kezemet, és én ijedten estem hátra. Majd mégis felpillantott. Óceánkék szemei fájdalmat tükröztek. Fáradt arcát keretező fekete hajtömeg kócosan lógott a vállára.
- Oh, csak te vagy? - mondta rekedtes hangon, minta ismerne. - Tudsz nekem 10 percre segíteni?
- Persze - bólintottam. Bele se gondoltam, hogy talán bűnöző, vagy valami ilyesmi. Feltétel nélkül, vakon bíztam benne.
- Akkor jó. Segíts felállni, és menjünk valami meleg helyre. Itt nehezen tudok regenerálódni.
- Mit csinálni?
- Csak segíts!
Segítettem neki felállni, és a karját átdobva a vállamon elindoltunk Cast lakása felé. 
- És mi lesz, ha meglátnak? Ne hívjak mentőt?
- De kis naiv vagy - hallatott fura nevetést. - Ők  nem látnak engem.
- Hogy mi? Már miért ne látnának?
- Mindent elmagyarázok, csak mennyünk már!
Felszenvedtünk a harmadikra, és benyitottam a lakásba..
- Te nem zártad be az ajtót? Mi van, ha megtalálnak? - akadt ki, miközben leültettem a kanapéra.
- Ha összevérzed a kanapét, te tisztítod ki! - tereltem a témát. Nélküle is tudtam, hogy hülye voltam. - Várj! Kik találnak meg?
- Egy pillanat... Kaphatok egy pohár vizet? - kezdte lebontani magáról a ruhát.
Tüsszentettem egyet, és kisiettem a konyhába. Megtöltöttem egy poharat vízzel, és a kezébe nyomtam. Ahelyett, hogy megitta volna, beledugta a kezét  a pohárba. Döbbenten figyeltem, ahogy kihúzza a kezét, a vízzel együtt. A keze köré gyűjtött vízbuborékot a sebére fektette. Az felizzott, és látványosan kezdte osszehúzni s sebet. Kicsit nyöszörgött közben, gondolom nem lehetett kellemes érzés a seb gyógyulàsa.
Ki ez a fiú? Hogy csinálja ezt? Honnan ismer engem? Honnan tudja, hogy veszélyben vagyok?
- Ki vagy te? - suttogtam, az immár ép mellkasát masszírozó fiúnak.
- Oh, persze. Victor Grinn vagyok, az ötödik, védelmező csapatnak a tagja. A Tízek Tanácsa küldött, hogy megvédjelek téged.
Kikerekedett szemekkel néztem a vigyorgó fiúra.
Mi van?!

13. A randi

Csak feküdtünk. Hasaltam a mellkasán, és hallgattam a szívverését. A fejemet mélyebbre fúrtam a vállába, hogy jobban átjárjon az illata. Nem tehetek róla, nem tudok betelni vele. Amikor először találkoztunk, a buszmegállóban, akkor is ez volt az első dolog, ami akkor felkeltette a figyelmem.
Megcsörrent a telefonom a farzsebemben. Legördültem Castielről, és felültem mellette.
- Halihó - emeltem a fülemhez az eddig rezgő készüléket.
- Szia Luca - süvöltött a fülembe Alexy hangja. - Van valami terved délutánra?
- Nincs ma hangulatom semmihez.
- Az nem kifogás! Megyünk moziba, és te is jössz velünk.
- Bocsi, majd máskor.
- Kitalálom, Castiellel vagy.
- Talált.
- Randiztok? - sikkantott izgatottan.
- Hát... - estem gondolkodóba. - Valami olyasmi.
- Akkor sok sikert a valami olyasmihez. Majd beszélünk!
- Majd beszélünk - ismételtem, és visszasüllyesztettem a zsebembe a mobilt.
Összefont szemöldökkel néztem a vörösre. Kérdő tekintettel felült, én pedig válaszoltam a fel nem tett kérdésre.
- Mi még nem is randiztunk.
- És szeretnél? - nézett rám félrebiccentett  fejjel.
- Persze! Mondjuk elmehetnénk sétálni...
- Inkább maradj itt - vigyorgott, és kirobogott a szobából.
Végigdőltem az ágyon, és a plafonra meredtem. Így rettentően fogok unatkozni. Elővettem a szürke sporttáskámból a könyvemet. Befészkeltem magam a fotelbe, és elmerültem a A hold forró jegén*  fantasztikus élményeiben.
Ajtócsapódást hallottam. Kiment volna a lakásból? Csak nem hagyott itt! 
Letettem a könyvet, amikor már egy órája olvastam. Kinéztem az ablakon. Ráláttam az utcára, és a szemben lévő panelházra. Kétszer akkora volt, mint ez, és kicsi gömbtuják laktak előtte.
Azután megpillantottam valami egészen furcsát. A panel tetején egy fiú guggolt, lefelé bámulva. Fura szabású, sötétkék overallt viselt, aminek a csuklyáját az arcába húzta. Az oldalán egy kis tarisznya-féleség lógott. Majd rám pillantott, egyenesen rám. Nem láttam az arcát, csak a kapucni alól kilógó éjfekete tincseket. Felállt, és leugrott a tető pereméről.
Fogalmam se volt róla, hogy ki volt ez a fickó. Soha nem láttam még, de teljesen úgy éreztem, hogy ismerős.
- Mit bámulsz olyan nagyon? - kérdezte az öblös hang mögöttem.
Megpördültem, rávillantottam az ijedt tekintetemet. Megtámaszkodtam az ablakpárkányban, és végigtapogattam a mellkasom, meg van-e a szívem.
- Megijesztettél - fújtattam.
- Látom - vigyorog. - Most fordulj meg!
- Mi? Miért?
- Majd meglátod, csak fordulj meg!
Engedelmeskedtem neki, mire egy fekete sállal bekötötte a szememet. És utána még meg is pörgetett.
- Ha tovább pörgetsz láthatod a reggelimet - morogtam. Meglökött kicsit, motiváció gyanánt. Elindultam, és tapogatózva elbotorkáltam az ajtóig. Felrúgtam az éjjeliszekrényt, és szisszenve a fájó sípcsontomhoz kaptam.
- Na jó, ezt nézni is rossz - nevet fel valahol előttem Őnagysága.
Megfogta a kezemet, és elkezdett húzni. Átléptem egy küszöböt, megbotlottam egy másikban, Castiel felröhögött a bénaságomon. Majd megálltunk, és rám adta a kabátom, és a sálam.
- Elmegyünk itthonról? - kíváncsiskodtam.
- Titok.
Megint elindultunk, Cast becsukott egy ajtót. Azt hiszem, a bejárati ajtót, mert a csattanás visszhangzott a helységben. Kulcsokat csörgetett, és lépcsőztünk egy kicsit felfelé. Majd még egy kicsit. Felmásztunk még pár lépcsőfokot, és átléptünk egy - hangból ítélve- nagy, nyikorgós vasajtón.
Megcsapott a hűvös decemberi levegő. Heves szívverésem és a folyamatos vigyorgásom szerintem elárulta, hogy mennyire izgatott voltam. Megálltunk, a vörös megfogta a vállam, és egy ülj le! felszólítással ott hagyott.
- Levehetem a sálat? - kérdeztem, miközben letettem magam.
- Most már igen - hallatta a hangját, közelebbről, mint számítottam rá.
Kibontottam a csomót a tarkómon, és letettem a kendőt magam mellé.  Fent voltunk a tetőn, és egy világosbarna-sötétbarna kockás pokrócon ültünk. Őnagysága velem szemben ült, köztünk egy pizzás doboz, egy nagy üveg kóla és két pohár kellette magát. Megkordult a gyomrom. Túl régen ettem!
És még a hó is szállingózik! Ne értsetek félre, rettentően boldog voltam, hogy valaki ilyet tett, csak értem, de... Ez annyira romantikus volt... Mint egy jól megírt, siratós lányregényben. De tényleg.
- Na? - kérdezte vigyorogva.
- Én... Én nem tudok szóhoz jutni.
- Túl giccses?
- Akkor lenne az, ha még gyertya is lenne idekint.
Nevetve felnyitotta a dobozt, és kivett egy szelet gombás-sonkás pizzát. Én is vettem egyet magamnak.

Az egész délután remekül telt. Sokat beszélgettünk, nevettünk, és persze csókolóztunk is. Egy pár vagyunk, na.
Amikor elkezdett sötétedni, összepakoltunk. Az összehajtogatott papírdobozt szorongatva indultam el a lépcső felé. Majd mégis megtorpantam. Castiel hátulról átkarolt, és belepuszilt a nyakamba. Megfordultam, és megcsókoltam.
Ráhullott az orromra egy hópihe. Felkuncogtam.
- Túl giccses? - nevetett.
- Túl giccses.

*Vavyan Fable - A hold forró jegén

Kérdezz-felelek #1

Hány éves vagy?

- 15. ^^

Miért kezdtél le írni?

- Igazából nincs kimondottan oka. Egyszer csak jött az ötlet, és le kellett írnom. :3

Mi a kedvenc állatod/színed/édességed/hobbid?

- Hű... :D Szóval: bagoly; zöld; fagyi; rajzolás, és persze az írás. :) 

Lesz több évad?

- Igen, úgy tervezem, hogy lesz, majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Megtervezted előre a történetet? 

- Az alaptörténet ki volt már találva, amikor elkezdtem, de a fejezetekhez azért kellenek még más ötletek is. ;)

12. Lysander

Sziasztok!Úgy alakult, hogy nem tudom csak szombatonként hozni a részeket, (nem bírom ki, hogy ne rakjam fel :D) Úgyhogy mindig akkor fog jönni, ha lesz ihletem írni. De, most itt van, tehát jó olvasást! :333

Castiel megállította a motort az épület előtt. Egy legfeljebb öt emeletes lakóház volt. Úgy tetszett, mintha panelház lenne, de mégsem. Sokkal kisebb volt, és a ház falai, a panel piszkosszürke színei helyett vajszínűre voltak mázolva.
- Muszáj lesz átmásznunk a kerítésen - morogta a zsebében kotorászva.
- Hogy-hogy?
- Nincs nálam a kulcs - indult meg az említett sötétzöld fémkerítés felé. Nevetve másztam át én is.
- Melyik emeleten laksz? - kérdeztem a lépcsőkön baktatva felfelé.
- A harmadikon.
Amint felértünk megdermedt az ajtó előtt.
- Mi a baj? Ma semmilyen kulcs nincs nálad?
- Nem. Én becsuktam az ajtót - bök a résnyire nyitva hagyott ajtó felé.
Halkan kinyitotta az ajtót. Lélekben felkészítettem magamat arra, ami várhat bent. Lassú, puha léptekkel követtem Castielt. Látszólag semmi nem tűnt el, minden a helyén volt, bár fogalmam se volt, minek hol a helye. A kicsi nappaliban senki nem volt, a fürdőben és a konyhában úgyszint. Megálltunk egy becsukott ajtó előtt. Rejtjelezve megbeszéltük, hogy én kint maradok. Lassan kinyitotta az ajtót, majd mikor bepillantott a szobába hangosan felnevetett.
Átpillantottam a válla felett. Egy fiú feküdt keresztben az ágyon. Ezüstös haja össze-vissza lógott, ugyanis ahogy feküdt, a feje lecsúszott az ágyról. Úgy nézett ki kellemesen szundít, szája szélén kis nyálcsík kezdődött. Érdekes, kicsit viktoriánus beütésű ruhát viselt. Cipő nem volt rajta, az a falhoz támasztva pihent.
Castiel leguggolt mellé, és valamit belesuttogott a fülébe. A fiú reflex-szerűen felült, ijedten körbenézett.
- Mennyi az idő? - kérdezte rekedten.
- Régen láttalak, Lysander. Mi szél hozott? - röhögött Cast.
- Meglátogattalak. Nem is örülsz?
- Nem voltam itthon.
- Nyitva volt az ajtó.
Lysander (mint megtudtam) rám emelte a pillantását. Alaposan végigmért és elmosolyodott.
- Ki a hölgy? - kérdezte, közben még mindig engem figyelt.
- Luca - biccentettem.
Felpattant odaszaladt hozzám, és meghajolt. Majd felnézett, elkapta a kezem, és lágy csókot nyomott rá. Hirtelen, a döbbenettől azt se tudtam, hogy melyik nemet képviselem.
- Én  helyedben nem kezdenék ki vele... - óvta Őnagysága, vigyorogva.
Óvhatta is. Kiegyenesedett, és gyorsan magához húzott. Megpörgetett kétszer, mintha táncolnánk. Ellenkezni se volt időm, pedig nem volt ínyemre a helyzet. Majd elkövetett egy hatalmas hibát: belemarkolt a fenekembe. Felháborodva a vörösre pillantottam, aki vigyorogva vállat vont.
Oké, ezt belegyezésnek veszem.
A térdemet felrántva kicsit átrendeztem a belső szerveit. Elengedett, kicsit meggörnyedt. Pedig nem is voltam durva. 
Ijedten kapkodta a tekintetét köztem és Cast között.

- Én szóltam. Ő az enyém. - állt fel Őnagysága.

- Értettem  - lehelte Lysander, immár kiegyenesedve.

- Álljon meg a menet! Én nem vagyok senkié! - csattantam fel. Cast közelebb lépett hozzám, és száját az enyémre tapasztotta. Kissé megremegett a lábam, és meggyorsult a szívem. 

- De, az enyém vagy - vált le rólam.

- Idióta - csókoltam meg. Karjaimat a nyaka köré tekertem, ő a derekamat ölelte át.

- Menjetek szobára! - húzta fel a bakancsait Ezüstherceg. 

- Ott vagyunk - vontam vállat. 

- Akkor nem is zavarok - indult kifelé a szobából. Castiel utánament, egy "mindjárt jövök" odaszólással.

Még mindig meglepetten álltam a falnak támaszkodva. 

Mi a franc volt ez?

Körbejártam a szobát, nézelődtem. A fehér szobában volt egy ágy, egy nagy szekrény, egy komód-féleség, és egy fotel. A szekrényben, tippem szerint, ruhák voltak.  A komód az ágy mellé volt tolva, éjjeliszekrény gyanánt. Mindössze egy kislámpa, és egy összecsavart telefontöltő volt rajta. Kényelembe helyeztem magam a fotelban. Felfedeztem a karfára hajított pólót. Kellemes illat áradt belőle. Nem tehettem róla, vonzott az aroma, így az arcomhoz emeltem a ruhadarabot. Átjárta a testem a fűszeres-trópusi illat. Nem is tudom leírni, milyen illat volt. Olyan Castieles.

- Mit csinálsz? - jött a kérdés az illat tulajdonosától.

- Öhm... semmi különöset - tettem le a pólót rajtakapottan.

- Szagolgattad? - nevetett fel.

- Tetszik az illatod, na...

- Csak az illatom?

Nem válaszoltam,csak figyeltem, ahogy végigdőlt az ágyon. Feje alá rakta a karjait és hatalmasat ásított.

- Ki volt az a fiú?

- Ki? Lysander?

- Aha - lépdeltem az ágyhoz.

- Ő egy régi barátom - mesélte, miközben a rátelepedtem, és a mellkasára fektettem a fejem. -  Talán pisis korunk óta ismerjük egymást. Tavaly együtt alapítottunk egy zenekart is. De aztán, mióta elköltöztem, nem beszéltünk.

- És miért volt a házadba?

- Tegnap kidobta a csaja, és hozzám jött vigasztalódni. Részegen. Szerintem még mindig kicsit spicces volt.

- Akkor alapjáraton nem szokott ilyen lenni?

- Mire gondolsz?

- Hát... Perverz...

- Nem, egyáltalán nem. Sokkal jobban képes visszafogni magát - nevetett.

- Akkor jó.

Egy ideig csendben feküdtünk. Hallgattam a szívverését, éreztem az illatát. Azt hiszem, azt az illatot soha nem fogom elfelejteni...

Hihetetlen, hogy azóta is, ha eszembe jut az apám, kiráz a hideg, és jeges verejték folyik végig a gerincemen. Megremegek, és a jó emlékeimet róla felváltotta az az egy éjszaka, és a tárgyalás rémálma. Mert igen, nekem is vallomást kellett tennem ellene. Ezt az érzést még Deborahnak és a piócának se kívánnám. Vallani a saját apád ellen.

- Most mi lesz? - kérdeztem suttogva, hangot adva a kétségeimnek.

- Semmi - mondta komolyan. Olyan volt, mintha mind a ketten ugyan azon gondolkodtunk volna. - Nem fog történni semmi, amíg itt vagy. 

11. Költözés

Sziasztok!
Elnézést, hogy múlt héten nem volt rész, de most itt az új! A Kérdezz-Felelek is csúszik még egy kicsit, szóval nagyon várom a kérdéseket odalent:
Jó olvasást! :3

Reggel motoszkálásra ébredtem, hajnali hatkor. Nem nyitottam ki a szememet, hátha vissza tudok aludni. De nem. Megpróbáltam felülni, Castielről teljesen megfeledkezve. Az erős karok körém voltak fonva. Finoman próbáltam lefejteni őket magamról, de mikor igyekezetem meghiúsult másik tervet ötlöttem ki. Kicsit lazítottam az ölelésén, és simán kicsúsztam a kezei közül. Éppen megörültem az akrobatamutatványomnak, amikor lentről éles csattanás hallatszott.
Futólépésben hagytam el a szobát. Leszaladtam a lépcsőn, egészen a konyháig.
Anyu állt a mosogató előtt, és éppen egy pórul járt tányér maradékait söpörte fel. Kidobta a törmeléket, és visszafordult a mosogatóhoz. Remegő kézzel elmosott egy poharat. Megvártam, míg leteszi, nehogy megijesszem és eltörjön, majd megszólítottam.
- Anyu... Minden rendben?
Mint ahogy megéreztem, ijedtem összerándult. Kapkodva felém fordult, majd rám pillantva becsukta a szemét.
- Megijesztettél - sóhajtott.
- Jól vagy? - aggodalmaskodtam.
- Persze, minden rendben. Miért is ne lenne?
Felültem mellé a konyhapultra. Megszemléltem anyut. Hosszú vöröses barna haja kócosan hullott a vállára, fáradt pillantású szemei alatt hatalmas táskák éktelenkedtek.
- Hogy aludtál? - kérdeztem.
- Remekül - villantott feszült vigyort.
Rögtön tudtam. Ezek a túl-sok-dolgom-van-így-nincs-időm-aludni szindróma tünetei. Ha anyu belemerül egy munkába, akkor csak arra tud gondolni, egész héten túlórázik, ritkán jár haza. Ettől fizikailag és lelkileg is kikészül, de ő hősiesen tetteti, hogy jól van.
- Milyen ügyön dolgozol? - néztem rá gyanakvóan.
- Jaj, ne nézz így! Tudom, hogy ez a vallató tekinteted.
- Szóval?
- Pár napja kaptam egy hívást - sóhajtott, de mégis meggondolta magát, és összeszorított szájjal visszamerült a mosogatás rejtelmeibe.
- És? - kérdeztem türelmetlenül.
- Mindegy, túl felkavaró.
- Anya!
Néha fogóval kell kihúzni belőle az információkat. És ha nem mondja el magától, akkor általában nagy a baj.
- Pétert kihozták a börtönből.
Nyitva maradt a szám, és megakadt a levegő a légcsövemben. Kicsit olyasmi érzés volt, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Az nem lehet, biztosan rosszul hallottam...
- Hogy mi? - néztem rá remegő szájszéllel.
- Pétert felkereste egy férfi, úgynevezett Emett Callum. Felfogadta a legjobb ügyvédet, és ő elintézte, hogy apádat ki lehessen hozni a börtönből, borsos óvadék ellenében. Nem tudjuk miért, és hogyan, de szabadlábon van...
Pár percig megfagyott a vér az ereimben. Olyan érzés volt, mint akkor. Féltem tőle. Tudtam, hogy nem ismeri a lakcímünket, így nem tud megtalálni, de egy gonosz kis hang azt súgta, hogy ez nem így lesz.
- És most mi lesz? - kérdeztem.
- Nem tudom - suttogta. - De nem maradhattok itt. Te és Kinga is veszélyben vagytok. El kell mennetek, hogy időt nyerjünk, mert ha ő meg is tudja, hogy hol lakunk, legalább titeket nem talál meg.
- Mi van? - akadtam ki. - Most azt akarod, hogy menjünk el? De mégis hova?
- Valahova, amiről nem szerezhet tudomást.
- Rendben. Akkor bekéredzkedek Diáékhoz - puffogtam.
- Nem. Diát már majd' szeptember óta ismered. Könnyen köthető hozzád.
- Akkor mégis hova?
- Nem tudom - dörzsölte meg gondterhelten a homlokát. - Ha nem találunk senkit, akkor, feltéve, ha Péter valami aktivitást mutat, a kollégáimat fogom megkérni, hogy vigyázzanak rátok.
- Na nem! 17 vagyok, nem fognak bébicsőszködni ránk!
Csendben figyeltük a falat, a plafont, a gyümölcsös tálat, az azon mászó legyet. Majd eszembe jutott valami. Castiel.
- Mindjárt jövök! - mondtam, majd felszaladtam az emeletre. Halkan becsuktam magam után a szobám ajtaját, és elhúztam a sötétítő függönyt. Halkan letérdeltem Castiel mellé az ágyra. Őnagysága hason fekve, fejét a párnába fúrva durmolt. Szexisen kócos hajától nem láttam az arcát, de hallottam, ahogy egészen halkan horkolt. Azon kaptam magam, hogy úgy mosolygok mint egy idióta. Boldog voltam, de mégse...
Kisimítottam az arcából a haját. Végighúztam a mutatóujjamat az arcélén és arccsontján, miközben folyamatosan szólongattam.
- Csak még öt percet... - fordult a hátára, karjaival eltakarva a szemét.
- Nincs - jelentettem ki, és lovaglás-szerűen rátelepedtem a csípőjére, és megcsókoltam.
- Ezt miért kaptam? - kérdezte kissé meglepetten.
- Gondoltam ettől felébredsz - mosolyogtam, majd elkomorodtam. - Figyelj, szeretnék kérni egy nagy szívességet.
- Igen? - könyökölt fel.
- Apámat kihozták a börtönből - sóhajtottam. - Anyu szerint készül valamire, és nem maradhatunk itt. Arra gondoltam...
- Elszállásollak - vigyorgott.
- Tényleg?
- Igen. Csak válaszolj valamire: most akkor együtt vagyunk?
- Fogjuk rá - mosolyodtam el, és újra megcsókoltam.

Gyorsan behajigáltam pár ruhát a sporttáskámba, és szaladtam is le a többiekhez. Anyuék egész jól fogadták, hogy egy fiú volt a szobámban, a tudtuk nélkül, és nála fogok lakni. Egész röviden kaptam meg a nem-bízol-bennünk témát, így megúsztam. A lépcsőn megtorpantam egy pillanatra. Megszédültem, és elhomályosodott minden. Egy kislányt láttam, egy hatalmas ágyon fekve, vértócsában. Ennyi volt, csak egy bevillanó kép. Nem foglalkoztam vele túl sokat, továbbmentem.

- Minden rendben lesz? - kérdezte anyu, a bejárati ajtóban toporogva.
- Persze - bólintottam.
Megölelt, majd átadott Daninak. Ő csak egy puszit adott a homlokomra, és ennyit mondott:
- Vigyázz magadra, királylány!
- Meg tudom védeni magam - öleltem meg.
Elengedtem, és megfogtam Castiel kezét. Kiléptünk az ajtón, elbattyogtunk a motorjáig, felkaptuk a bukósisakokat (én Daniét).
Mielőtt még elindultunk volna, Dani utánunk kiáltott:
- Ha összetöröd a sisakom, veszel nekem újat!
Mosolyogva robogtunk el a ház elől.