22. A Tűzdémon

Sziasztok! <3

Itt az új rész, de mielőtt nagyon beletemetkeztek, szeretnék egy fontosat kérdezni: Értitek nagyjából, hogy mi van Lucával, vagy nagyon összevissza van? Mert ha szeretnétek, gyorsan csinálok egy összefoglalót, hogy úgy igazából mi is történik vele.

Na, jó olvasást, és kérek egy-két választ!! <3 <3

Csak álltam ott, és tátogtam, mint egy partra vetett hal. Némán közelebb mentem, és megérintettem a kezét. Forró volt, valószínűleg lázzal küzdött.
- Hogy van? - kérdeztem, erősen küszködve a könnyeim ellen.
- Hát, mint látod, nem a legjobb állapotban - felelte kicsit nyeglén. Mintha kínosan érezte volna magát. - Egy szúrás van a hasán, és pár égési sérülés testszerte. Semmi  komoly.
Szúrás? Égés? Semmi komoly?! 
Undorodtam magamtól. Ez nem én voltam. Mindig is vonakodtam erőszakosan megoldani a problémákat, most meg akaratomon és tudtomon kívül is bántok másokat.
Pióca felállt, és kisétált a szobából. Leereszkedtem az ágy melletti székre. Megfogtam a fiú kezét, és az összekulcsolt kezeinkre hajtottam a fejem.
- Sajnálom... - suttogtam, és végleg sírva fakadtam. - Én nem akartam ezt tenni. Én tovább akarom élni az életem... ez az egész nélkül.

~Victor szemszöge~

A hídon lépkedtem, a nyomomban Lucával. A sötétségben csak a lélekmadár fénye vezetett. Már jó ideje csöndben mentünk, amikor a lány megszólalt:
- Hallottad? 
Hangja remegett, és ijedt volt. Végig futott a hátamon a hideg. Jaj nem csak ne most!
Nyugalmat tettetve megvontam a vállam. Én mentem tovább, de Luca megtorpant. Rémült arccal meredt a semmibe, amikor megfordultam. Hirtelen térdre rogyott,és összegörnyedt. Fejét a híd padlójához szorította.
- Ne! Hagyd abba! - kiabálta. 
Letérdeltem elé, és tenyerembe vettem az arcát. Jéghideg érintésemmel próbáltam nyugtatni, nem sok sikerrel. Nem vett levegőt. Elkékesedett arccal és felakadt szemmel elernyedt a karjaimban. Elvesztette az eszméletét.
Ne, ne, ne! Ne most változz át!
Felálltam, és pár lépésnyit elhátráltam.
Pár másodpercbe sem telt, mire felhördült. Hajtövei elfeketedtek, majd a sötét végigfutott az egész haján. Felemelte a fejét. A saját szememmel láttam, ahogy a sötétség körbeveszi a zöld íriszét. Sose láttam még személyesen az Átváltozást. És őszintén, nem is akartam.
Tudtam, mit kell tennem. Át kellett juttatnom a Holtak Világába, ahol be tudják adni neki az ellenszert.
És azzal is tisztában voltam, hogy képes lesz használni a tüzet. Elvégre az apja is egy Tűzhasználó volt.
Mire végig futott a gondolatmenet az agyamon, és előkaptam volna a tarisznyám, már ott állt előttem teljes életnagyságban a démon. Fekete haja szálldosott a feje körül, hátából két lángcsóva csapott elő. És rémisztően vigyorgott.
- Áh, de régen nem jöttem elő! - szólalt meg mély, reszelős, de női hangon, és megropogtatta a nyakát.  
Megvetette a lábát, és megfeszítettem az izmait. Láttam hogy támadni készül, és elkövettem egy hatalmas hibát: hezitáltam. Kihasználta az alkalmat, és megérintett a jobb kezével. A ruhám a bal vállamon felgyulladt, és égette a bőröm. Már odakaptam a tarisznyámhoz, és előkaptam egy kis fiolát, Villámgyorsan kilebegtettem belőle a vizet, és a lángoló vállamhoz érintettem. Hátrahőkölt, amikor meglátta a vizet. Már tudtam, mit fogok tenni.
Ő sem tétovázott: oldalról támadt, és bordán rúgott. Elkaptam a lábát, és lerántottam a földre. Próbáltam kiszívni a vizet a levegőből, de a körülményeket tekintve ez a 10 másodperces folyamat is macerás volt. Időt kellett nyernem. 
Utáltam ezt a technikát használni, de a kényszer nagy úr. Felfele fordított tenyerembe csaptam az öklöm, mire a hasra vágódott lány végtagjai és nyaka köré piros szalagok tekeredtek, és a földre szegezték. Gyorsan nekiláttam kifújtam a levegőt, és megkezdtem a folyamatot. A vergődő, és szörnyhörgő lány körül a piros szalagok szakadozni kezdtek. Sietnem kell!
Nem voltam elég gyors. Luca kiszabadult, és hihetetlen gyorsan előttem termett. 
És a kezével (!) a hasfalamba szúrt. Igen, a puszta kezével. Majd kitépte belőlem a karját, és hátrébb lépett. 

Az egyik szeme kitisztult, és kétségbeesetten rám meredt. Ez a kis közjáték pont elég volt arra, hogy befejezzem a műveletet. A Kinyert vízcseppeket egy nagy gömbbé gyűjtöttem, és a lány köré irányítottam. Egy kicsit vergődött és visszafogottan visított, majd kifutott a hajából és a szeméből a sötétség. Újra az igazi Luca feküdt előttem. 
Ekkor térdre rogytam, és a kezemet az erősen vérző sebre tapasztottam. Nem maradt elég vizem hogy begyógyítsam, de nem is lett volna rá időm. Sietnem kellett, meg kellett kapnia a gyógyszert, mielőtt ez újra megtörténik. 
A fájdalomtól görnyedten álltam fel, és szolidan lihegtem. Felnyaláboltam a lányt, és nyögdécselve a fényes kijárat felé vettem az irányt.

Ugyan olyan leizzadtan, és kimerült voltam, mikor kinyitottam a szemem, mint ahogyan ott a hídon. Csak azért nem ültem fel rugóból, mert meghallottam valaki szipogását. Ahogy elfordítottam a fejem, a vörös hajkoronát véltem felfedezni. Kicsúsztattam a kezem a homloka alól, és végigsimítottam a haját.
- Mi ez a nagy érzelgés? - kérdeztem a lehető legvidámabban és legnyugodtabban.
- Hogy vagy? - kapta fel a fejét.
- Mint akit frissen centrifugáztak - sóhajtottam, és felültem. Megtekintettem a fáslival átkötött hasamat.
- Én... Nagyon sajnálom... - mondta lehajtott fejjel. 
- Hé, ha most elkezded vádolni magad, akkor saját kezűleg foglak lehajítani a Tartaroszról!
Végre rám nézett. Elvigyorodott, és hevesen szárazra törölte az arcát. Felpattant mellém az ágyra. 
- Van még... - kezdte, majd elbizonytalanodott. Nagy levegőt vett, és kinyögte: - Van még olyan, mint én? Úgy értem, ilyen...
- Féldémon? - fejeztem be, mire bólintott. - Van. És elintézem, hogy találkozhassatok.

21. Nem várt találkozás

Ahoy!

Itt az új rész, már nem is mentegetőzök a késés miatt, úgyhogy élvezzétek a fejezetet, és ne szidjatok a vége miatt. :) <3

Hasogató fejfájással ébredtem. A csukott szemhéjamon keresztül is éreztem a ragyogó napfényt. Elmosódott zajt hallottam. Pár másodperc egy beszélgetés foszlányát is megértettem.
- Nem érted, hogy nem maradhat itt?!
- Akkor mit csináljunk vele? Megkezdődött az Átváltozás! Sőt, már használta is az erejét. Már csak meg kell tanulnia használni...
- Nincs rá idő! El fog jönni érte, és mi pedig szépen átadjuk. Csak így őrizhető meg a béke.
Az első hang tulajdonosa morogva, csattogó talpakkal elrobogott.
Kinyitottam a szemem. Egyből megbántam, mert a fény kiégette a retinámat. Elfordítottam a fejem arra, amerről a hangokat hallottam. Egy se-szőke, alacsony férfi járkált a bal oldalamon. Vizenyős, világoskék szeme, pici orra alatt tömött bajuszt viselt. Fekete szövetnadrág és fehér ing volt rajta. Meg akartam szólítani, de nem jött ki hang a számon. Visszabillentettem a fejem, és lehunytam a szemem. Összegeztem magamban, hogy mi történt, és valószínűsítettem, hogy valahol a Holtak Világában voltam.
Megpróbáltam felülni, de azonnal visszahanyatlottam, egyrészt a szédülés miatt, másrészt mert vastag bőrszíjak erősítettek az ágyamhoz. Lenyeltem a hirtelen jött pánikot, és elszámoltam 10-ig.
- Hol vagyok? - nyekeregtem a plafonra szegezett pillantással.
- Oh, kisasszony, végre felébredt! - huppant le az ágy melletti székre a férfi. - Éppen ideje volt!
- Hol vagyok? - ismételtem. - És miért vagyok lekötözve?
- Oh, e-ezek csak formaságok kisasszony! - mondta, majd bizonytalanul a csatokkal kezdett babrálni. Kioldotta, én pedig lassan felültem.
- Mi történt? És mióta alszom?
- Jaj, ne olyan sietősen, kisasszony! - szolt rám, amikor felpattantam az ágyról. - Még nincs olyan állapotban, hogy sétáljon!
- De én tényleg jól vagyok! - bizonygattam, de kicsit meginogtam. Megpillantottam az egyik hófehér falon egy tükröt. Odabotorkáltam, és visszarettentem a tükörképemtől.  Az csak hagyján, hogy kibírhatatlanul kócos voltam, és hogy egy ismeretlen, fehér ruha volt rajtam, de majdnem sírva fakadtam, amikor megláttam a fülemet. Hosszú, tünde-szerű fül kandikált ki a hajam mögül.
- Mi ez?! - sipítottam.
- Kisasszony, nyugodjon meg... - fogta meg a pasi a vállam. Elvezetett a tükör mellől, de én leütöttem a kezet magamról.
- Már hogy nyugodjak meg?! Nem ismerek magamra! Mit tettek velem?! - kiabáltam. Megijedtem a saját hangomban lelt dühtől. Azt hiszem, az öreg is.
- Várjon, idehívok valakit! M-maradjon itt rendben? - mondta, majd kisiklott az ajtón, és meg egy kattanást is hallottam. 
Ez bezárt a szobába?! Mi a franc folyik itt?

Éppen a fülemet piszkáltam, amikor azon kaptam magam, hogy szikráznak az ujjaim. Megijedtem, és messze eltartottam magamtól a végtagom. Aztán megpróbáltam megnyugodni, ami elég nehéz volt, tekintve hogy be voltam zárva egy szobába nem tudom hol, és nem tudom mit akarnak tőlem. És meg csak senkit nem is ismerek. Victor? Hol van az az idióta, amikor szükség lenne rá?!
Ahogy megnyugodtam, az ujjaim sem eregettek szikrákat. Ez jó, legalább azt tudom, hogy ha dühös vagyok, szikrázok. Kell ennél több?
Ekkor kicsattant az ajtó, és a bajszos pasi robogott be rajta, egy lila hajkoronát követve.
- Te?! - kiáltottuk egyszerre a lánnyal, amikor felismertük egymást. Igen, éppen Pióca-Kelly sietett a megmentésemre.
Rögtön felpattantam a földről. Hogy majd ő fog nekem segíteni? Miért nem hívjuk ide inkább  kaszást, vagy magát a sátánt?!
- Látom, már ismerik egymást! - örvendezett az öreg, egy feszült vigyorral az arcán. - Drága, ugye körbevezeted, és elmagyarázod a dolgokat a kisasszonynak?
- Mi? Hogy én?
Bajusz csak vicsorított egyet, és kisietett a szobából. Pióca még bámult utána, úgyhogy pár perc múlva megtörtem a csendet:
- És? Most mi lesz?
Felegyenesedett, és kifújt egy adag levegőt.
- Elmagyarázok egy pár dolgot. Gyere!
- Várj! Nem kaphatok valami rendes ruhát?
- Nem.
Fintorogva utánasiettem, mielőtt eltűnt volna a szemem elől.

Egy gyönyörű szép, napfényes folyosón siettünk végig. A jobb oldali fal üvegből volt, így látni lehetett a virágzó rétet, a friss zöld füvet, és az égimeszelő fákat. A másik pasztellkékben pompázott. Mindenfelé növények és színes festmények lógtak. Egy hófehér faajtóhoz értünk. Az ajtón túl egy üres világossárga szoba fogadott. Hatalmas ablakok a falakon, és fikuszok a sarkokban. Középen egy tologatható, fehér filces tábla fogadott.
- Ül! - kaptam az utasítást.
- Hé! Ne beszélj velem úgy, mint egy kutyával! - fortyantam fel.
Kihúzott egy táblafilcet a farzsebéből, és várakozón rám nézett.
- Mi van?
- Ha nem maradsz nyugton, felgyújtod a szobát.
Lepillantottam a kezemre, amin kis lángocskák táncoltak.
- Úristen... - nyögtem.
- Jó. Essünk túl rajta - sóhajtotta, és a táblához fordult. Felfirkált pár dolgot, és visszafordult felém. - Az első kör a ti világotok, a második a miénk. Közte van a Démonok Völgye. De kezdjük az elején. Te azért kerültél képbe, mert az apád egy démon. Nem is akármilyen, Ő a démonok vezére. A Halálnak hívatja magát. És mivel hogy ő az apád, ezért, hogy is mondjam, benned is van démonvér, dögivel. Ezért ilyen a füled, és a lángok, ha démonok vannak a közeledben. Vagy csak ez a világ légköre teszi, nem tudjuk biztosan. Mindegy. A lényeg, hogy háromnegyedig démon vagy, csak sokkal emberibb. Az árnylényed benned van, nem tudjuk hogy, és csak bizonyos helyzetekben jön elő. Mint például három napja a hídon.
És elhallgatott egy pillanatra. Annyi minden kavargott a fejemben, és mégis az volt a legfontosabb: Mit műveltem a Démonok Völgyében? És... akkor hol van Victor?
- Hol van... Mi van... Mi történt... - dadogtam.
- Victorra gondolsz? - kérdezte, mire bizonytalanul bólintottam.
Elkapta a karomat, és a nyomorult filcet hátrahagyva kisétáltunk a szobából. Egy újabb folyosón mentünk végig. A falai fehérek voltak, és egy fehér köpenyes, aggódó arcú nő jött velünk szembe. Egy emberekkel tömött helyiségbe értünk, amitől felfordult a gyomrom. Furcsa, sötét érzések dúltak bennem még akkor is, amikor beléptünk az egyik szobába.
De akkor mintha valami összetört volna bennem, mert... Ott feküdt az ágyon, a sivár szoba közepén, szorosan behunyt szemmel.
Victor.
És én tettem ezt vele...