Ahoy! <3
Jesszus, megint milyen rég volt rész... Nem vagyok jóban a határidőkkel.Múlt héten lebetegedtem, de amúgy nincs mentségem.
Na mindegy, jó olvasást, kommentelést, meg ilyenek! :)
 |
| Nem tudom, hogy jött ide ez a kép, de rohadt cuki! :D |
- Ez hogyan lehetséges? - hüledeztem az utcán állva. A telefonomat bámultam, mivel az atombiztosan állította, hogy december 14.-e, hétfő reggel 5 óra van. Victor átpillantott a vállam felett.
- Nem értem mi a gond.
- Pió... Vagyis Kelly szerint három napig kómában voltam, egy napot még ott töltöttem. Lehetetlen, hogy még csak hétfő van, ha vasárnap mentünk el.
- Ja, van egy ilyen tér-idő-izé eltolódás, franc tudja számon tartani - vont vállat, mintha minden meg lett volna magyarázva. - Na menj, ha jól tudom, nemsokára suliban a helyed.
Megfordult, és lassan a legközelebbi falhoz bicegett.
- Nem kellett volna velem jönnöd - mondtam, ahogy nehézkes járását figyeltem.
- Muszáj volt kimozdulnom - felelte a feje fölött hadonászva a kulccsal.
- Várj! - futottam oda hozzá. - Még egyszer sajnálom.
Erre gyengéden magához húzott. Már amennyire tudott.
- Hagyd abba a vádaskodást - sóhajtotta, majd elengedett. - Jövőhéten találkozunk.
~Castiel~
Álmatlanul bámultam a plafont. Egész éjjel nem aludtam, lassan viszont már fel is kellett kelnem.
Pénteken, amikor anyám betoppant, nem tudom mi lelte Lucát. Csak úgy elrohant. Na jó, anyám nem egy egyszerű eset, de azért ez egy kicsi túlzás volt. Aztán, amikor utánamentem, egy fekete hajú férfival vitázott, majd egy kékségnél vigasztalódott.
Azt hiszem rám nincs szüksége. Tök jól meglenne nélkülem is.
Fintorogva felültem. Nem is tudom, mióta vagyok ilyen érzelgős.
Motoszkálást hallottam a konyha felől. Reméltem hogy a lány az, és nem kell leütnöm egy rablót sem.
Komótosan felálltam, és kisurrantam a szobából. Majd valami csattant, és egy belevaló káromkodás hallatszott. Ahogy bekukkantottam a konyhába, megtaláltam a zajos egyedet. Luca állt a mosogatónál, lábánál egy serpenyő, és körülötte talán rántotta-maradványok.
- Mit csinálsz? - kérdeztem, beljebb lépve a helyiségbe.
- Jó reggelt! Rántottát sütök - felelte rám se pillantva.
- A földön? - kérdeztem, miközben közelebb léptem hozzá. - Megégetted magad?
- A konyhakőtől ízletesebb lesz az étel. És igen, megfogtam a forró serpenyőt. Anyámék valószínűleg ezért nem engednek a konyhába - nevetgélt.
- Minden rendben? Nem fáj? - húztam össze a szemöldököm.
- Jaj, te csak kérdezgetni tudsz? És milyen rosszkedvűen ébredtél!
Elkaptam a tenyerét, és az durván bevörösödött. Nem hiszem el, hogy nem fáj neki. Kimentem a fürdőszobába, és kerestem valami kötszert. Ötletem sem volt, hogy kell ellátni egy égési sérülést, de ez jobb volt, mint a semmi. Mire visszarobogtam a konyhába, Luca már éppen kidobta a reggeli-hullát. Odaléptem hozzá, és finoman elkaptam a kezét.
- Nagyon aranyos vagy, de tényleg nem fáj - mosolygott rám.
- Én? Aranyos?! - háborodtam fel, persze igazából élveztem a szituációt.
Csilingelősen felnevetett, és amint befejeztem a keze betekerését, átölelte a nyakamat. Dereka köré fontam a karjaimat, és a nyakába fúrtam az arcom. Egyszerre minden lappangó feszültség kiszaladt belőlem. Mintha egy békés erdőben, vagy egy tó partján sétáltam volna.
Az egész lényéből béke áradt.
- Mi ez a nagy boldogság? - kérdeztem, csak úgy mellékesen.
- Semmi különös. Csak ki kellett egy picit pihennem magam.
- Miért, hova mentél? - emeltem fel a fejem.
- Alexynél voltam, de írtam SMS-t, nem?- nézett rám elgondolkodva.
Csak egy nemet intettem a fejemmel, mire megcsókolt. Oké, így is lehet játszani - dohogtam magamban, aztán mégsem tudtam haragudni rá.
Kicsusszant az ölelésemből, és elindult az előszoba felé.
- Elmegyek zuhanyozni - mondta, és már el is tűnt a kanyarban.
Istenem, rajta se lehet kiigazodni!
~Luca~
Becsuktam magam mögött a fürdőszobaajtót, és még mindig vigyorogtam. Szörnyű kedvem volt amikor megjöttem, de most... Repesek. El is felejtettem azon gondolkozni, hogy miért nem fáj a kezem. Igazából csak reflexből dugtam be a víz alá. Mindegy, ezt a problémát elhalasztottam egy másik napra.
Levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Ahogy a bőrömhöz ért a langyos víz, mintha kitisztult volna a fejem. Felfrissültem.
Nem te vagy az egyetlen.
Körülnéztem, de nem láttam senkit. Aztán rájöttem, hogy ez megint csak a fejemben hallatszik.
Maradj távol a vöröstől.
Ijedten rezzentem össze, megint. Kiléptem a zuhany alól, és gyorsan megtörölköztem. Megálltam a fürdőszoba közepén, és azóta is csak egyedül voltam. Kész, megőrültem.
Beszélnek hozzád, és még azt tetteted, hogy nem hallottad? Bunkó...
- Ki az? - kérdeztem hangosan. Összeszorult a torkom. Most már nem tudom bemesélni magamnak, hogy csak képzelődtem.
Azt hiszem te még nem ismersz. Pedig régóta együtt élünk.
- Bárki is csinálja ezt, hagyja abba, mert kiborulok! - mondtam, magabiztosnak szánt hangon.
Kiborulsz? Majd meglátjuk...
Összeszorítottam a szemem, és kifújtam az eddig benntartott levegőt.
- Hagyj békén - suttogtam, és kinyitottam a szemem. Nem hallottam választ, ezért egy kicsit megnyugodtam. Délután muszáj lesz beszélnem valakivel erről.
Kirobogtam a fürdőszobából, és elmentem felöltözni. Kipillantottam az ablakon, és láttam, hogy hét ágra sütött a nap. Az út szélén is már csak kevés latyak volt. Azt, hogy milyen idő volt, nem tudtam, de per pillanat nem is érdekelt. Felvettem egy szürke nadrágot egy fekete blúzzal, és a fekete bakancsommal, majd a tükör elé álltam.
- Csak éljem túl a mai napot - sóhajtottam.
¤
- Tanultál a dogára? - kérdezte Rosa, miközben sétáltunk a francia terem felé.
- Milyen dogára? - kérdeztem vissza ijedten.
- A történelem dogára. Megint elfelejtetted?
- Mi az, hogy megint?
- Csak hogy felvilágosítsalak: alig állsz kettesre töriből!
- Fontosabb dolgom is volt, mint törit tanulni... - morogtam magam elé.
- Mindig van fontosabb dolgod a tanulásnál - rázta meg hófehér tincseit. - Bele kéne húznod.
- Tudom - feleltem, miközben beléptünk a terembe. Lehuppantunk a helyünkre: Rosalia valahol elől, én meg középen. Még volt tíz perc órakezdésig, úgyhogy lehajtottam a fejem a padra.
- Minden rendben? - kérdezte egy ismerős hang.
- Naná - pillantottam fel Natenielre. - Csak éjszaka hanyagoltam az alvást.
- Aha, végül is minek az? - mosolygott, miközben leült mellém.
- Örülök, hogy te legalább élvezed... - néztem szúrósan a padtársamra. - Amúgy... Mi újság Diával? - kérdeztem hirtelen. Dia azóta se veszi fel nekem a telefont. Reménykedtem, hogy a szőkeség tud némi infóval szolgálni róla.
- Á, semmi különös, megvan - mondta kicsit elpirulva, miközben megvakarta a nyakát. - Miért, összevesztetek?
- Nem, semmi, csak érdeklődtem - feleltem, de már nem is figyeltem rá. Sokkal jobban érdekelt a gallérja alól kivillanó lilás-feketés folt. Kisgyerekes lelkesedés lett úrrá rajtam.
Talán megtaláltam a hősies megmentőmet, pár nappal ezelőttről?
Azt hiszem, megint fontosabb dolgom lesz mint törit tanulni...