17. Kezd elegem lenni

Sziasztok! <3

Mint láttátok már, a suli mellett nincs elég időm, hogy hetente hozzam nektek a fejezeteket. Nos, azt a megoldást ötlöttem ki, hogy sűrűbben fogok rövidebb fejezeteket felrakni. Nem kell nagyon rövidekre számítani, de azért na. ;) 

Másik dolog, hogy újítottam az oldalt, és mostantól lehet pipálgatni a fejezeteket, fel lehet iratkozni, van  ott oldalt  --------->

egy kis szavazás is, a blog minőségét illetően. Plusz még kiraktam egy chatet is, hátha jobban szeretnétek itt véleményezni, mint kommentben. :)

Na nem is húzom tovább az időt, tessék véleményezni, pipálgatni, satöbbi. ^^

Jó olvasást!

A lépcsőházban vánszorogtam felfele, amikor megtorpantam. Victor kék overallja úszott be elém, amitől dupla szívinfarktust kaptam. Zsebre vágott kézzel érdeklődve figyelt.
- Nem tudtok békén hagyni? - nyögtem. - Ma már volt szerencsém találkozni veletek!
Nem mondott semmit, csak a kezembe nyomott két lilás löttyös üveget. Majd megfordult, és elmenni készült.
- Ennyi? Semmi magyarázat? - fakadtam ki.
- Mit akarsz tudni? - pillantott át a válla felett.
- Hogy mit? Például, hogy mi volt az a lény, ami megtámadott. Meg, miért lángolt a lánc? Ki volt az, aki megmentett, és miért adtok ugyanolyan löttyöt?
- Nincs most időm rád - felelte rezzenéstelen arccal, majd ismét megfordult.
- Nincs, mi? Nem érdemlem meg, hogy tudjam, mi a franc történik velem? Akkor miért vagy mindig a nyomomban? - üvöltöttem a hátának. Perpillanat az sem érdekelt hogy felkeltem az egész lakóházat. - Tudod, mielőtt teleraktad a fejemet a baromságaiddal is volt elég gondom. A saját apám feltehetően meg akar ölni!
- Megvédelek, ez a dolgom. És vigyázz magadra: tényleg meg akarnak ölni.
És teljesen mágikusan és titokzatosan eltűnt. Pff...

Talán kicsit hangosabban ronthattam be a házba mint akartam, mert Castiel egyből odakapta a fejét. Összehúzta a szemét, és rosszallóan méregetett.
- Minden rendben?
- Persze - sóhajtottam.
Odasétáltam hozzá, és rátettem az államat a vállára. Hirtelen fáradság lett úrrá rajtam, nem tudom miért. Egy zuhanyra volt szükségem.
- Tudunk valami újat? - nézett rám.
Sóhajtva felemelkedtem, és megindultam a szoba felé.
- Semmi újat - mondtam.
A szobában felkaptam a pizsamámat, ami egy pólóból és egy cicanadrágból állt, mivel olyan rendkívül ügyes vagyok (mint mindig), hogy nem hoztam magammal a pizsamámat. Bevonultam a fürdőszobába, és elkezdtem levetkőzni. Lerángattam magamról a hótól és a véremtől koszos inget, és úgy döntöttem, hogy ezt már nem éri meg kimosni, így a kukába hajítottam. Letekertem a "kötést" a karomról. A seb már közel sem volt olyan ronda, mint egy órával ezelőtt, de a széle még mindig fekete volt. Levettem a többi ruhadarabot is , és felkötöttem a hajam. Megszemléltem magamat a tükörben. Hát, mit ne mondjak, nem nyújtottam egy gyönyörű látványt. Szétsírtam a sminkem, és lilás-zöldes foltok tarkították a korpuszom. Sóhajtva elfordultam a tükörképemtől, és hideg vízzel lezuhanyoztam.
Később, immár felöltözve, a lilás löttyöt kenegettem a sebemen. A kenőcs sokkal sűrűbb állagú volt, mint amit a fekete ruhás fickó adott. Gondoltam töményebb, gyorsabban hat. Talán ennek köszönhetően csípte a sebet, mint a... Nem is tudok példát felhozni. 
Sziszegve feltúrtam a fürdőszobát, kötszer után nézve. Csak öt perc után döbbentem rá, hogy nincs is rá szükségem: a seb egész szépen összehúzódott, csak egy piros folt, és egy vékony fekete csík mutatta, hogy valamikor seb volt. Beletörődőn kifújtam egy kis levegőt, és megindultam a pihe-puha ágy felé, ami most még vonzóbb volt, mint általában.

Castielt már az ágyban találtam, háton fekve, a plafont bámulva. Mennyi ideig fürödtem?
Bebújtam mellé a paplan alá, és hozzábújtam. Még mindig a plafont nézte, én pedig lehunytam a szemem.
- Ma találkoztam Lysanderrel - kezdett mesélni, még mindig a mennyezetet tüntetve ki a figyelmével. - Furcsán viselkedett. Olyan volt mintha titkolózna. Pedig nem szokott, legalábbis azt hittem... - itt elhallgatott.
- Biztos minden rendben van - kezdtem, de megzavart.
- Ő is ezt mondta - villantotta rám a szürke szemeit.
- Most én vagyok a hibás? - kaptam fel egyből a vizet. 
Kissé felhúzta a szemöldökét. A hangjában tényleg volt valami... De biztos nem ingerültség. Tiszta paranoiás lettem. Miért lennék én a hibás? 
- Bocs, egy kicsit kikészültek az idegeim - suttogtam lesütött szemmel, mire felnevetett.
Átölelt, és magához húzott. A mellkasára hajtottam a fejemet, és hallgattam a szívveréseit. Mielőtt még álomba zuhantam volna még hallottam ahogy azt mondja, mosolyogva: 
- Imádom a hangulatingadozásaidat. 

Reggel, ami a nap fényerejéből ítélhetően már nem is volt olyan reggel, arra keltem, hogy a vörös csókolgatja a nyakamat. Mosolyogva megfordultam és a nyaka köré tekertem a karjaimat. Kinyitottam a szememet, és hunyorogva tekintettem meg a kedvenc félvigyoromat Castieltől. 
- Jó reggelt. Hogy hogy nem vagy suliban? 
- Nem volt kedvem bemenni - vont vállat, mire megcsókoltam.
- Ezt mire föl? - vigyorgott.
- Miért ne? - csókoltam meg újból.
Heves csókcsatába keveredtünk, majd fölé kerültem, és elhasaltam a mellkasán. Végighúzta az ujját a tarkómon, amitől jóleső bizsergés futott végig a gerincemen. Jutalomból finoman beleharaptam az alsó ajkába. Éppen belefeledkeztünk volna a játékba, amikor megszólalt a csengő, tönkretéve a készülő terveket egy kettesben töltött napról. Cast ijedten kapta rám a tekintetét. 
- Milyen nap van ma?
- Péntek - feleltem egy ki gondolkodás után.
Elmotyogott káromkodások közepette letolt magáról, és felpattant az ágyról. A ruhásszekrényhez sietett, és a válla felett rám nézett.
- Öltözz fel te is, vendégünk van.

16. Mágikus támadás

Sziasztok! 
Hosszabb szünet után itt az új rész. Remélem tetszeni fog! ^^

- Aggódok érted - mondta Dani az asztalon könyökölve.
- Nem kell - feleltem.
Csütörtök volt, és miután az orvos megengedte, hogy felkeljek, kihasználtam az alkalmat. Délután átsétáltam anyuékhoz. Mármint a rendőrségre, mivel dolgoztak. A portás unottan megjegyezte, hogy pechem van, anya éppen pár pillanattal ezelőtt száguldott el egy nagycsaládi fegyveres hacacáréhoz. De Dani szerencsére még itt volt, és őt el tudtam kapni pár percre.
Gondterhelten ült velem szemben az irodájában. Vagyis nem is csak az övé, hanem a Gepárd Kommandó gúnynevű csapatnak kilenc másik tagjával osztozkodott a tágas, krémszínűre mázolt, otthonos berendezésű helyiségben. Dani a kedvenc bőrdzseki-ing kombóját viselte, Sötétbarna haja hátra volt zselézve, mint mindig.
- Hogy haladtok az üggyel? - kérdeztem, erősen utalva apa... Péterre.
- Őszintén? Nem jól. Eljutottunk Emett Callum lakására, de az üres volt. Pluszba még három hónap szabadságot is kivett, de semmi nyoma, hogy hova ment, mikor jön vissza.
- És?
- Összefoglalva lövésünk sincs, hogy merre keressük.
Megszólalt a telefon. Dani felkapta, majd elkomorult arccal le is csapta azt.
- Figyeljetek! - állt fel, és odafordult a társaihoz. - Mennünk kell. Egy bankrablásos túszejtéses balhéra vagyunk hivatalosak.
Mindenki felpattant, és kiviharoztak az irodából. Apa (elhatároztam, hogy őt fogom az apámnak szólítani!) rám pillantott.
- Bocsi, hercegnő. Vigyázz magadra! - mondta, és a többiek után rohant.
Olyan furán ejtette ki a hercegnő szót. Mindig hercegnőnek hív, de ez most más volt. Bár lehet hogy csak újra a paranoia beszél belőlem. Mióta találkoztam Victorral, meg a szőke sráccal, olyan érzésem van mintha figyelnének, és mindenki tudná, hogy engem védelmeznek. Annyi kérdés kavargott még mindig bennem, például, hogy mi az oka, hogy a levélben, amit Victor írt,  magázott és hívott hercegnőnek, és miért tegezett amikor beszélt velem.
A gondolataimba mélyedve felálltam, és kisétáltam az épületből.
Már elkezdett sötétedni. Épp időben elértem a buszt, de egy nénike fellökött, mert ő sietett haza sorozatot nézni, szóval csak éppen hogy tudtam felszállni. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és kibámultam az ablakon.
Aztán nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Nem volt hányingerem, vagy ilyesmi, hanem mintha hirtelen gonosszá váltam volna. Oké, ez most biztos furán hangzik, de olyan érzés volt, mint amikor Deboraval kaptam össze. Mintha vártam volna valakire, akit utána elintézhetek. Le kellett vezetnem a feszültséget. A mellkasom elnehezült gyorsabban kapkodtam a levegőt. Elhomályosodott a látásom, bekönnyesedett a szemem. Mintha az agyamat egy fekete függönnyel terítették volna le.
A következő megállónál leszálltam a buszról. Egy megállónyi sétálást bőven kibírtam. Szükségem volt egy kis friss levegőre.
Zsebre vágott kézzel a sötétkék ég felé emelt arccal sétáltam. Nem voltam nyugodt, úgy éreztem, valaki figyel, így ötpercenként hátrafordultam. Egyszer egy hosszú fekete bőrkabátos fickót pillantottam meg. Azt hittem követ, de nem sokkal később lefordult az egyik utcán. Kicsit megnyugodtam, de azért gyakran hátrafordultam, és gyorsabban kezdtem szedni a lábam.
Aztán megbotlottam valamiben, és arccal beleestem a hóba. Valami nehéz telepedett a hátamra, és hátracsavarta a kezemet. Felsikítottam, de a nehezékem a számra szorította a kezét.
- Maradj csendben, ha nem akarsz meghalni - suttogta a fülembe nevetséges, furcsán vízhangzó hangon.
Felszisszent, és lepattant rólam a pasas. Majd szinte tizedmásodpercek alatt vissza is repült mögém, de most nem hagytam magam. Elfutottam előle. Legalábbis próbálkoztam. Utolért és a hátamra rúgott. összegörnyedtem, és ő ismét lesújtott: a nyakara ütött.
Fájdalomtól gyötörten eszembe jutott a nyakamban lógó kulcs. Letéptem a kulcsot a láncról, és a földbe döftem. Csodára várva becsuktam a szemem.
- Mi van, feladtad?  Többet vártam volna a Howrett klán tagjától! - üvöltötte sátáni vigyorral az arcán.
A csoda csak nem jött. Feltápászkodtam, és felkaptam a földről egy vastagabb faágat. Lecsaptam, de ő alkarral kivédte. Mire újra támadhattam volna, kikapta a kezemből a fegyverem.
- Reméltem, hogy nem kell használnom, de most, hogy így alakult... - vigyorogta.
Leakasztotta az övéről a láncot. Ahogy a kezéhez ért, fellángolt. De nem vörösen, hanem feketén égett. Fellendítette a súlyos láncot, és rám csapott. Alkarral kivédtem. Éreztem, ahogy a fekete lángok belemartak a karomba, húsomba.  Felszűköltem, és próbáltam elmenni a közeléből. Megint éreztem azt a furcsa, sötét gonoszságot. Ez elterelte a figyelmem, és megint ugyan azzal a karommal védtem ki a lánccsapást. A sikolyomtól is hallottam, ahogy a bőröm felserceg a sötétség alatt.. Potyogó könnyekkel a földre rogytam. Összeszorított fogakkal vártam a végső csapást. De az nem jött, csak egy elhaló hörgést hallottam.
Támadóm hátraesett, mély mellkasi sebet szerzett a megmentőmtől.Egy csuklyás fiút láttam nekem félig háttal. Talpig feketébe volt öltözve, kicsit hasonlított Victorék egyenruhájára. Az arca előtt valami furcsa maszkot viselt, így csak egy kiszökő szőke tincset láttam, de azt is csak egy tizedmásodpercig, mert gyorsan visszagyűrte azt a kapucnija alá.

Kettő kardot szorongatott. Majd pillanatokkal később támadott. Kapott pár ütést a hátára a láncos palitól, de amúgy gyorsan kivégezte. 
- Nem kell félni, kis ribanc, ha nem én, akkor majd más elvisz hozzá! - hörögte a láncos, majd fekete porrá vált, és szertefoszlott a levegőben.
- Ne lélegezd be. Utolsó erejükkel még szétmarják a tüdőd - mondta ismerős hangon a csuklyás.
Nem vettem levegőt, amíg el nem szállt az utolsó fekete porszem is. 
- Ki vagy te? És miért segítesz? - kérdeztem, el-elakadva a sírástól.
- Nem ismersz fel? - felnevetett, és leguggolt elém. - Mindegy. Azért segítek, mert ez a dolgom.  
Elővett egy pici üvegecskét, és letekerte a kupakját. Felgyűrte a szétszakadt ingemet, mit sem törődve a fájdalmas sziszegésemmel. Beleöntötte az ibolya színű, elég sűrű trutyit a sebembe. Nem fájt, viszont hideg volt. Mintha egy marék havat szorítottam volna rá. A trutyi beszívódott, de csak annyira, hogy látni véltem a seb fekete szegélyét. A szöszke egy gyors mozdulattal letépte a szétszakadt ingujjam, és a sebre kötözte.
- Ez volt a kedvenc ingem... - morogtam.
Rám villantotta a borostyán színű szemeit, amitől elhallgattam. Felkapott, és sétálni kezdett velem Castiel háza felé. Nem tudom, ki ez a fiú, de rettentően ismerős. A hangja, a szeme, és na persze az illata is. Egy tiszta, friss illatot árasztott, nem tudom jobban megfogalmazni. Ezt érezni kell. 
Lerakott a ház előtt, és a kezembe nyomta a kicsit földes kulcsot. 
- Holnap reggelre már nem fog fájni a seb, de nyoma marad, minimum egy hétig, szóval a helyedben hosszú ujjú pulcsit hordanék egy darabig - mondta, majd elsétált a sötét éjszakában.