10. A bál estéje 2/2

Sziasztok!
Hoztam nektek egy meglepi-fejezetet, a tervezettnél korábban. Remélem tetszeni fog. 
Másik dolog: arra gondoltam, hogy csinálhatnánk egy ilyen kérdezz-feleleket. Ha írtok nekem kérdéseket, szombaton, az új fejezettel együtt egy válaszolós bejegyzést is felrakok. 
Hát, akkor jó olvasást, és írjatok jó sok kérdést! :)) <3

Már majdnem hozzáért a szám Castieléhez, amikor valaki megragadta a copfom, és jó erősen megrántotta. Ijedtemben fenékre estem, majd felpattantam. Egy fekete bőrszerkós, hosszú, lila (?) hajú csaj hajolt Castielhez, majd megcsókolta. Döbbenetemben nem tudtam megszólalni, csak hápogtam.

Őnagysága is meglepődött arcot vágott, amikor levált róla a lila pióca. Oda-vissza kapkodta a tekintetét az én döbbent-dühös arcom, és a pióca között, majd elvigyorodott. 

- Bocs, cica foglalt vagyok - vigyorgott a pióca pofájába.

Oké, a mondat hallatán megugrott a szívverésem, és megremegtek a lábaim. A barátnője lennék?

- Ó, az a csitri? Ő nem akadály - bökött felém. Csitri?! Hú, de kitépném az orrából a piercinget!

Kontrolláltam magam, tehát nem rúgtam fejbe. Még. Megvártam amíg verekedést kezdeményezett.

- Gyere velem - fogta meg Castiel kezét, és kihúzta az épületből. 

Leesett állal bámultam utánuk. Ez az idióta hagyja magát?! Tuti hogy még élvezi is!

Dia pattant mellém, fogalmam sincs honnan. Kicsit hátulról meglökött, hogy motiváljon.

- Menj már utánuk! A csaj még képes, és az utca közepén lesmárolja.

- Te is jössz - indultam el, és ő is jött mellettem. Csak most tűnt fel, hogy nem a narancssárga ruha van rajta, amit együtt vettünk, hanem egy hosszú, világoskék báli ruha.

- Minek? -kérdezte.

- Ha szétverem a fejét, kell valaki, aki mentőt hív.

Kiléptünk, és az épület falának dőlve csókolózva találtuk őket. Cast próbálta finoman lelökni magáról. Pirospontot neki. 

Megragadtam a csaj gallérját és lerántottam róla. Akkor, ott nem érdekeltek a következmények, csak meg akartam verni.

- Bocs hogy megzavarom a pillanatot - erőltettem nyugalmat a hangomra.

- A féltékeny barátnőhöz van szerencsém? - kérdezte, hatalmas buborékot fújva a rágójából.

- Inkább dühös - bólintok.

- És mit teszel? Megcsípsz? Karmolsz, harapsz?

- Rúgok és ütök.

Castiel mögém lépett, és megfogta a vállam. 

- Nem kell ezt tenned.

- Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! - kiáltottam megpördülve. A száján ott rikított a csaj lilás rúzsa. Egy jól intézett mozdulattal felpofoztam. Elhűlten tátogott és bámult rám.
- Meg ne szólalj! Megérdemelted - kiáltotta Dia, én meg visszafordultam a piócához. Vagyis az ökléhez, amit az arcomba vágott. Kicsit megtántorodtam, de rávigyorogtam.
- Megtudhatom a neved, vagy csak piócát véssek a sírkövedre?
- Kelly Parks, szolgálatodra - pukedlizett.
Lehajoltam, és lekaptam a magassarkúm. Mezítláb léptem a hűvös betonra.
Fellendítettem a lábam, és az oldalába rúgtam. Ő könyökütéssel viszonozta érzéseimet. Eljátszogattunk egy darabig, majd egyetlen rúgással a nyakára leterítettem. Ájultan feküdt el a földön. Lihegve rogytam térde én is.
- Hívjunk mentőt? - fordultam hátra Diához.
- Nem kell. Elég ha berakjuk a takarítószertárba - vigyorgott. Őnagyságára pillantottam. Kicsit ijedtek tűnt.
- Jól vagy? - tápászkodtam fel. Közelebb mentem hozzá, meg akartam fogni a kezét, de ő elhúzta a sajátját.
- Én nem... Azt hiszem, most hazamegyek - fordult el. Elindult a motorja felé.
- Hé! Nem mehetsz csak így el! - kiáltottam utána, de ő nem állt meg. - CASTIEL!
És csak ment, zsebre vágott kézzel. Távolodott, úgy tűnt nem csak fizikailag. A lelkemből is kiszakadni készült.
- Túl durva voltam? - fordultam kétségbeesetten Diához.
- Talán egy kicsit... Megrémítetted... - sütötte le a szemét. Már a sírás határán voltam. Mégis sóhajtottam, és Kellyre pillantottam.
- Mit csináljunk vele? - kérdeztem.
- Nekem van egy ötletem - húzta gonosz vigyorra a száját az én egyetlen legjobb barátnőm.

Feldúltan értem haza. Miután "rendbe raktuk" a piócát, még egy kicsit visszamentünk a bálba. Megbeszéltük Diával, hogy azért van rajta másik ruha, mert az unokaöccse lehányta a másikat (fúj!), és hogy a lila démon egy új lány, elvileg egy évvel felettünk jár a suliba. Táncoltam Alexyvel, Lysanderrel, két felsőbb-évessel, és persze Diával (kihagyhatatlan volt látni a fiúk arcát, miközben lassúztunk). Végül mégis korán, fél tíz körül hazaindultam, mert nem éreztem jól magam, mármint lelkileg. De ezt senki másnak nem kell tudnia.
Anyuék még nem voltak otthon, így bekukkantottam Kinga szobájába. Kikapcsoltam a tévéjét, és betakartam. Felmentem a szobámba. Levettem a ruhámat, és fehérneműben megálltam az egész alakos tükröm előtt. A jobb combomon, a bal oldalamon, rögtön a tüdőm alatt, és a szegycsontomnál zúzódás szerű lila folt bájolgott. A seb a szám sarkában újra felszakadt. Szerencsére a ragasztás épphogy, de még kitartott. Levettem a melltartóm, és magamra kaptam a kedven világoszöld hálóingemet. Kimentem az erkélyre, és a korlátra támaszkodtam. 
Visszaemlékeztem, hogy mennyit küzdöttünk Kingával, hogy kié legyen az emelet (ez a szoba és a fürdőszoba). Végül sikerült meggyőznöm, hogy nemsokára úgyis nagykorú leszek, elköltözök, és ő felcuccolhat majd ebbe a szobába. Most kifejezetten jól esett kint állni a fagylalóan hideg szélben. Az időjárás úgy gondolta, hogy ha már december van, legyen hideg. Szerintem meg ha már december van, essen a hó!
Bementem egy pokrócért, bebugyoláltam magam, és visszamentem az erkélyre. Lekuporodtam a földre, felhúztam a lábaimat, és átkaroltam őket. Castielre gondoltam. Meg akartam értetni vele, hogy őt sose bántanám, hogy nem kell félnie tőlem. De nem tudtam, hogy hogy mondjam el. Nem tudtam, hogy miért fájt ennyire. Nem akartam az a szörny leni, akitől mindenki fél, akit mindenki kerül. Nem akartam őt elveszíteni...
Kicsordultak a könnyeim, nem tudtam tovább visszatartani őket. Hagytam, had folyjanak végig az arcomon. 
Lehajtottam a fejemet, megtámasztottam a térdemen. Furcsa, hogy most ezért bőgök. Mármint egy fiú miatt, akit csak egy hete ismerek. Sose voltam ilyen, most meg jön Ő, és felbolygatja a lelkemet. Kétszer is verekedtem miatta, egy hét leforgása alatt. Mindig is el akartam nyomni magamban ezt az agresszióra hajlamos, élvezem-hogy-megverlek énemet, de mióta először megcsókolt, mindenki féltékeny rám. És persze én is féltékeny voltam...
Kapucsapódást hallottam, azt hittem anyáék jöttek meg, de nem hallottam ajtónyitódást. Viszont motoszkálás jött az udvarról. Kinéztem a korlát fölött, és egy vörös hajkoronát pillantottam meg. Bementem a szobába, és becsuktam az erkélyajtót magam mögött. Leültem az ágy szélére, és vártam. Csodára, azt hiszem. 
Kopogott az ajtón. Ez felmászott az erkélyre?!
Nem mozdultam. Reménykedtem, hogy elhiszi,  nem hallom, nem vagyok itthon, vagy valami. De nem, kitartóan püfölte az erkélyajtót. Felálltam, és kimentem hozzá.
- Mit akarsz? - mordultam.
- Gondolkodtam - sóhajt.
- Ugyan miről?
- Nem vagy most jó passzban, igaz? - Nem szóltam erre semmit csak elnéztem az erkély másik fele felé. Csak ne kelljen látnom az arcát.
- Ismétlem: miért jöttél? 

- Kérdezni szeretnék valamit.
- Állok elébe.
- Lenne kedved együtt lenni velem? - kérdezte lesütve a szemét.
- Én... Nem tudom... Nem kéne...
- Miért nem? - kérdezte meglepődve. Gondolom, nem erre a reakcióra számított.
- Nem szeretek beszélni róla.
- Megértem, hogy nem akarsz járni velem, de én nem megyek el indoklás nélkül.
Sóhajtottam, és az erkély korlátjának támaszkodtam.
- Megrémültél ma tőlem, igaz? - kérdeztem a szemébe nézve. Nem mondott semmit, csak kibámult az udvarra. 
- Gondoltam - húztam el a számat. - Mióta itt vagy, kétszer is verekedtem. Úgymond miattad tört elő belőlem az az agresszív és durva énem, amelyet  évekig eltemettem magamban - én is a semmit kezdtem bámulni, a vége-hossza nincs sötétséget. Letöröltem az arcomról az újra rázendülő sírás nyomait. - És én... Én élveztem, hogy megverhettem őket.
Itt elszakadt a cérna, és zokogni kezdtem. Castiel nem ölelt meg, nem vigasztalt, de még csak rám se nézett. És a legrosszabb: nem mondta, hogy nem vagyok szörny.
- Én félek... Rettegek attól, hogy egy nap felkelek, és... Téged is bántani akarlak... - mondtam a zokogástól akadozva.  - Félek attól, hogy olyan leszek mint az apám!
- Az apád? - pillantott rám.
Mindent elmondtam neki. Hogy mit akart velem tenni, és a halott kislány sztoriját is. Nem tudom, miért mondtam el neki olyan dolgokat, amiket még Dia se tud. Egyszerűen csak jött, mint egy nagy sodrású folyó. Jött, és nem tudtam megállítani. Megkönnyebbült a szívem, hogy valakinek elpanaszoltam a gondjaim, fájdalmaim, félelmeim.
Meredten bámult előre. Nem mondott semmit, csak a száját szorította össze pengevékonyságúra. Majd hirtelen ellökte magát a korláttól, és átölelt. 
- Nem tudok mit mondani... - suttogta.
- Nem is kell - hüppögtem. - Csak maradj itt velem. 
Elmosolyodott, és gyengéden megcsókolt.

Örömhír :3

Szép délutánt!
Ma megláttam, hogy több mint 1000 kattintás volt az oldalon! Annyira jól esik, hogy ennyien olvassátok! <3
Köszönöm nektek!! :) <3 <3 <3    Eny

9. A bál estéje 1/2

Sziasztok!
Szombat van, úgyhogy itt az új rész.  Ezentúl próbálok majd minden szombaton (vagy vasárnap) hozni egy részt. Addig is, jó olvasást! :))

~A fejezet Castiel szemszögéből íródott~

Szombat reggel, illetve délben kászálódtam ki az ágyból. Akkor is csak azért, mert éhes voltam. Leballagtam a konyhába, és csináltam magamnak egy rántottát.  Tányérral (és a rántottával) a kezemben  leültem a laptopom elé, bekapcsoltam egy kis zenét. Mikor tizennyolc lettem, novemberben, véglegesen átköltözhettem a saját lakásomba. Viszont nagyon furcsa és zavaró még a csend, elvégre egy lánytestvérrel felnőni sok zajjal jár. Anyám még mindig ki vannak borulva egy kicsit, hogy az ő pici fia felnőtt, így kéthetente meglátogat. 

Úgy döntöttem, hogy még lustálkodok egy kicsit, így megnéztem a Vasembert és a Bosszúállókat. Hát igen, még mindig imádom a Marvel filmeket.

Filmnézés közben elszaladt pár óra, és három körül elmentem lezuhanyozni. Azután, mint egy rossz tinilány, a nyitott szekrényem előtt álltam, és gondolkoztam, hogy mit is kéne felvennem. Nagyon kiöltözni nem lett volna hozzám illő, így a szmoking szóba se jöhetett, és azért póló-farmer kombóban se jelenhettem meg. Végül egy sötétszürke vászonnadrágban, fekete pólóban, fekete tornacipőben és világosbarna zakóban unatkoztam a kanapén. Nem volt mit csinálni, szóval úgy gondoltam átmegyek a hippihez. Lehet kicsit még korán volt,mivel négy óra volt, és hatkor találkoztunk volna, de nem érdekelt. Unatkoztam.

Felkaptam a bukósisakom, és motorra pattantam.

Tíz perc múlva Lucáék háza előtt parkoltam le. Egy tündérmesébe illő kis házban laktak. Fehér vakolatú ház, piros tetőcserepek, a ház tövében és ablakaiban virágoskert. Komótosan nézelődve végigsétáltam  lilás-vöröses kövekből kirakott úton, egészen az ajtóig. Megnyomtam a csengőt, semmi válasz megnyomtam még egyszer, mire egy sikoltás-szerű hang kiordította, hogy pillanat.
Majd kinyílt az ajtó. Egy alacsony lány állt az ajtóban, vörösesbarna haját két copfba fogta a fejtetején, és eszeveszettül rágózott.
- Kit keresel? - kérdezte, miután alaposan végigmért.
- Lucát.
- Gyere - tárta ki az ajtót. Beljebb léptem a nappaliba. A lány a lépcsőhöz szökdécselt.
- Luca! Itt az udvarlód! - kiáltotta.
- Ne bosszants, Kinga! Nincs barátom! - hallatszott az emeletről.
- Majd lesz - mondtam a lépcsőn lefelé trappoló hippinek. Ő megdermedt egy pillanatra, majd visszarendezte arcberendezését. Megköszörülte a torkát, majd így szólt:
- Miért jöttél? Még korán van.
- Unatkoztam - vontam vállat.
- És velem nem unatkoznál?
- Lenne egy-két ötletem, mit csináljunk - vigyorogtam.
- Perverz állat... - morogta, majd elindult a szobája felé. Mentem utána.

Lehuppantam az ágyára. Most, hogy így jobban megnézem, elég viccesen fest. Egy kertésznadrág volt rajta, aminek csak az egyik kantárja volt a vállán, a másik oldalt lógott. A gatya zsebeiből ecsetek és festékes tubusok meredeztek. a nadrághoz  egy egyszerű világoszöld felsőt húzott. Haját kontyba kötötte, arca és keze festékes volt.
- Én ezt még befejezem - bökött a festőállvány felé.
- Csak nyugodtan - dőltem el az ágyán. - Amúgy mit festesz?
- Delfint - mosolygott rám. - De már mindjárt készen van.
Előrántott a zsebéből egy tubust, és piros festéket nyomott egy kartondarabra. Előkapott egy ecsetet is, és a festékbe mártotta.
- Már nem azért, hogy kötekedjek, de egy delfin hol piros? - kérdeztem.
- Ne ítéld el a művészetem!
Csendben néztem ahogy fest. Úgy forgatta az ecsetet, mint a mesterek a kardot. Előkerült a fekete, a fehér és a kék festék is. Én ezekből maximum egy nagy pacát tudnék csinálni.

Tényleg hamar befejezte, alig volt egy óra. Ledobta az ecsetet az asztalra, és felemelte a vásznat.
- Kész - sóhajtotta.
Mögé lopóztam, és a válla fölött néztem a kész festményt.

- Lenyűgöző - leheltem, miközben átkaroltam a derekát. Kicsit meglepődött, de nem tolt el.
- Köszi...
Felpillantott az órájára, és az öt órát mutatott.
- Anyám borogass! Elszaladok zuhanyozni - mondta, majd a kezembe nyomta a vásznat, és kiszaladt a szobából. Letettem a művet az asztalára, és felfedezőútra indultam. Lucának meglehetősen sok könyvespolca volt. A legtöbb könyv írója Vavyan Fable volt. Sose hallottam még róla. Mondjuk alapjáraton olvasni se szoktam.
Ebben a pillanatban robbant be a szobába. Egy szál törölközőben, vizes hajjal.
- Hova sietsz annyira? Még van egy fél órád - mondtam.
- Még meg kell szárítanom a hajamat, fel kell öltöznöm, sminkelnem kell...
- Jó, nyugi - emeltem fel védekezőn a kezem.
Kivett a gardróbjából egy ruhát, illetve fehérneműt. Fekete, csipkés francia bugyit, és hozzá illő melltartót. Mindegy...
Kirohant a fürdőszobába, majd pár perc múlva vissza. Fel volt öltözve, bár a ruhához egy bolyhos papucsot húzott. Leült a fésülködőszekrénye elé, és előkapta a hajszárítót. Felfedeztem hogy van erkélye a szobának. Az erkélyajtó előtt lila muszlinfüggöny libbent. Kiléptem a szabadba. Beszívtam a sötétség és az este illatát, megfigyeltem a hangjait. Néhol már bagoly huhogott, tücsök ciripelt. Kicsit szepegett az eső, így ez egy igazi késő őszi éjszakának ígérkezett.
Megnéztem az időt, hat óra volt, majdnem pontosan.
- Fél óra múlva el kéne indulnunk - léptem beljebb.
- Kint voltál az erkélyen? - kérdezte, miközben szájfényt szegezett rám.
- Igen. Kellemes őszi idő van.
Visszafordult a tükör felé. Megfigyeltem, hogy a szemük festése közben a nők 90%-ának nyitva van a szája. Vajon miért?
Hangot adtam a feltevésemnek.
- Hát.... Nem tudom. Tényleg nem tudom - gondolkodott.
Utána direkt ügyelt rá, hogy csukva legyen a szája, ami néha elég viccesen nézett ki.

- Kész vagy? - kérdeztem, miközben az előszobában húzta fel a bőrdzsekijét.
- Naná!
Nyújtottam felé a bukósisakom, de elhárította a kezem. Kérdő tekintetemre megmagyarázta.
- Viszem apuét - mosolygott.
Kicsit már lehűlt az idő, mire kiléptünk az ajtón.
- Reméljük, a ruhád bírni fogja a száguldást - vigyorogtam rá, immár a sisak alól.
- Bírni fogja - biztosított, majd felpattant mögém.

Megálltam a suli előtt, leparkoltam a motort. Luca idegesen bámulta a tornaterem giccsesre díszített ajtaját.
- Baj van?
- Nem csak félek... Deborahtól. Nem akarom, hogy jelenetet rendezzen... - motyogta.
- Miért rendezne műsort?
- Hagyjuk - legyintett. - Menjünk be...
Persze rég tudtam, hogy miattam bunyóztak (dagadt is a mellem), de inkább játszottam a tudatlant, tőle akartam hallani.
Beléptünk a terembe. Elég sötét volt, csak pár kékes reflektor világított. A falakon kék-fehér krepp papír-girlandok lógtak, a plafonon a kék szín rengeteg árnyalatában pompázó lufik lebegtek. Sokan voltak már, pedig még csak tíz perce kezdődött a buli. Mindenki táncolt, a diákok egy masszaként dülöngéltek a lassú számra.
Luca körbenézett, gondolom a barátnőit kereste, majd rám pillantott.
- Táncolunk? - kérdeztem, megfogva a kezét.
- Nem tudok táncolni.

saját rajz :)

- Az nem baj - vigyorogtam.
Behúztam a táncparkettre. Megfogtam a derekát, ő a nyakamra rakta a kezeit.
- Egyszerű, csak ne görcsölj. Ez igazából nem is tánc, csak lötyögés - biztattam.
- Bocs, ha rálépek a lábadra.
Mindketten felnevettünk, és végre a szemembe nézett. Elmerültem a gyönyörű zöld szemében. Szinte látszott bennük az elevenség és a jókedv. Kicsit közelebb húztam magamhoz, majdnem összeért a testünk.
- Ne legyél olyan szégyenlős - mosolyogtam.
- Nem is vagyok - pirult el.
- Vörös az arcod...
A vállamra ejtette a fejét. Hallottam, ahogy beszívta az illatom, és ettől még inkább mosolyognom kellett.
- Ne foglalkozzunk az arcommal... - motyogta.
Felemelte a fejét, és közelebb hajolt az arcomhoz. Majdnem összeért a szánk, amikor hirtelen a padlóra került...

8. Kiakadás és készülődés

Szép délutánt!
Elég régen volt új rész, amit sajnálok. Nyaralni voltunk, aztán nem volt net, szóval minden összejött. Kárpótlásul hoztam nektek egy hosszabb szösszenetet.:)
Jó olvasgatást!

 - Ha még egyszer megkérdezi valaki, a bakancsomat vágom az arcába! - kiabáltam, és kirohantam a tanteremből.

Végigrobogtam a folyosón, és berontottam a lánymosdóba. Egyedül Deborah volt a wc-ben, korrektorral próbálta elfedni a monokliját. Rám nézett, kicsit megrettent (nem tudom, hogy az arckifejezésem miatt, vagy csak átlagosan tőlem), és kispurizott a budiból.
Lekuporodtam a fal tövébe. Törökülésbe ültem, kihúztam magamat. Két kezem ujjait összefűztem, az ölembe helyeztem. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Sokszor.
Mielőtt kiakadtam volna, minimum ötvenszer kérdezték meg, hogy: mi bajom? mi történt? miért vagyok sötét színű ruhában? miért nem voltam tegnap suliban? Semmi bajom, nem történt semmi. Nem is voltam sötét ruhákban. Na jó, A fekete farmer-sötétkék kötött pulcsi-fekete bakancs párosítás tényleg szokatlan volt tőlem.  Tegnap elaludtam, rosszul keltem, mindenen sírva fakadtam, és anya megengedte, hogy otthon maradjak.
Tegnap is azt álmodtam. Apu újra meg akart ölni minket. Ez az emlék egyszerűen kiborított, nem tudtam rendezni a gondolataimat ezzel kapcsolatban. És az hogy egymás után többször is álmodtam, egy jel. De hogy minek a jele, arról fogalmam se volt.
Léptekre lettem figyelmes, amelyek hangosodtak egy darabig, majd hirtelen elhaltak a mosdó ajtaja előtt. Mielőtt belépett volna, felpattantam a földről, és bezárkóztam az egyik fülkébe. Az illető lassan (talán kicsit hezitált, nem tudom) lépkedett beljebb.
- Hippi, itt vagy? - kérdezte.
- Menj innen Castiel, ez a női mosdó! - kiabáltam, miután beazonosítottam a hangot.
- És?
Megpróbálta kinyitni a füle ajtaját. Gyorsan kitámasztottam a lábammal, mivel az ajtó befelé nyílt.
- Min borultál ki? - hagyott fel a légterembe nyomulással.
- Szerintem ez nem a legideálisabb hely az érzelmeimről traccsolni.
- Akkor gyere ki!
- Hagyj békén!
Megszólalt a tanóra kezdetét jelző csengő. Mélyet sóhajtottam. Kénytelen leszek kimenni.
Komótosan kiballagtam, és karba tett kézzel, mogorva arckifejezéssel elsétáltam Őnagysága előtt. Utánam lépett ki a folyosóra, majd felzárkózott mellém.
- Biztos minden rendben van? - villantotta rám szürke szemeit.
- Sose mondtam, hogy minden rendben van...
Szerencsére a tanár előtt beléptünk a terembe, és ültünk le a padba. Zizgett egyet a telefonom. Diától jött egy SMS.

"Minden oké?"

Nem válaszoltam, csak szúrós tekintetemet döftem a hátába. Kaptam még egy üzenetet.

"Jó, vegyük úgy, hogy ezt nem kérdeztem meg. Eljössz velem suli után ruhát venni a bálra?"

Basszus! Teljesen elfeledkeztem a bálról.Még nincs se ruhám, se partnerem, pedig már csütörtök van. Mindegy, ma veszek ruhát, és ha nem hív el a nap folyamán senki, akkor elmegyek Alexyvel.
Bepötyögtem egy okét, és elküldtem Diának. Oldalra pillantottam, a vörösre. Mivel már bejött a tanár, rutinosan elővette a fülhallgatóját, és bedugta a fülébe. Rohadj meg, gondoltam, ha nem hívsz el, akkor elmegyek mással!

A nap többi része egész jól telt. Diával körbejártuk a város összes butikját, és felpróbáltunk egy halom ruhát és cipőt. Dia volt a könnyebb eset. Rögtön, a negyedik boltba megtalálta a ruháját. Egy vádliig érő, narancssárga, fodros, rakott szoknyás ruha, könyékhajlatig érő ujjú, tapadós, mélyen kivágott felsőrésszel. Egy egyszerű, fekete magassarkút választott hozzá.
Én már nehezebben választottam. Diát is totál lefárasztottam, mire megtaláltuk a ruhámat. Először mindenképpen valami zöldet akartam, mert az megy a hajam színéhez. Végül mégis egy tengerészkék-fehér csíkos ruhába szerettem bele. Ujjatlan volt, és a derekamnál volt egy nagy piros masni. Egy fekete, magassarkú szandált vettem hozzá.
Rengeteget nevettünk, és találkoztunk Rosaliával is. Nem is tudtam, hogy együtt van Leighttel. Az ő boltjában vettük a cipőinket, és itt láttam egy nagyon szép zöld ruhát, de Dia és Rosa egyöntetű véleményére adva inkább nem azt vettem meg.

Este hét körül értem haza, amiért anyuék elég pipák lettek volna, de szerencsémre dolgoztak még. Csak Kinga ült a tévé előtt. Lehuppantam mellé.
- Milyen volt a napod? - kezdeményeztem beszélgetést. 
- Szar - válaszolt egyszerűen.
- Mert? Nem találkoztál a szerelmeddel?
- Bár ne találkoztam volna vele...
Csak felvontam a szemöldököm. Rám tekintett a mélykék bociszemeivel.
- Láttam Mirandával csókolózni.
- Jaj Kinga...
- Áh, mindegy is, amúgy se tetszett annyira.
- Hamar túlléptél a dolgon - mosolyogtam, és visszafordult a tévé felé.
Eszembe jutott, hogy kaptam egy üzenetet, még akkor, amikor éppen nagyon nevettünk valamin Diával, és elfelejtettem megnézni.
Az SMS egy ismeretlen számról jött:

"Van kedved eljönni velem a bálba? Castiel"

Az üzenet megdobogtatta a szívemet. Aztán felötlött bennem egy kérdés: honnan a francból tudja a számom? Később megvilágosodtam. Mintha Dia említette volna, hogy valamelyik osztálytársunk elkérte a számom.

"Rohadtul romantikus tudsz lenni..." - írtam neki vissza.

"Igen vagy nem?"

"Legyen, de cserébe visszaadod a rajzom."

"Ezt majd még megbeszéljük."

"Mit akarsz ezzel mondani?!"

Erre már nem írt vissza semmit, de kapásból kitaláltam, hogy sose fogom viszont látni.

7. Nem akarok emlékezni...

Valaki rázott. Kinyitottam a szemem, és aput láttam az ágyam felé hajolva.
- Apa, mit keresel itt? - kérdeztem, mivel ő már több hónapja nem lakott velünk.
- Cssss - csitított. - Még felébreszted a húgodat.
Kinga a mellettem lévő ágyban feküdt, csendben szuszogott. Apa a karomnál fogva felrángatott, alkarjával magához szorított. Rettentően megrémültem, amikor felfedeztem a gatyája szegélyén lévő dudort. Már tíz éves fejjel tudtam, mi púposodik ott.
- Apa, nem kapok levegőt... Mit művelsz? - nyöszörögtem.
Rám se nézve a számra tapasztotta a kezét. Kicsordult az első könnycsepp a szememből. Segítségért akartam kiabálni, de nem tudtam. A tehetetlenség marcangolta a testem. Mintha a falunkra festett mackók is ijedten meredtek volna rám. Legördült az arcomon a második, majd a harmadik pici könnycsepp.
Apa elindult az ajtó felé. Azon kiérve anya szobája felé vette az irányt. Keze a nadrágkorcban lévő pisztoly felé csúszott.
Dobálni kezdtem magamat, ki akartam szabadulni, és odafutni anyuhoz, figyelmeztetni, hogy mi készül. Sikítani, ordítani akartam. Ellenben apa csak még szorosabban fogta a nyakam. Egyre fogyott a levegőm, és nekem csak azon járt az eszem: miért? Azt hittem szeret. Azt hittem, hogy azért kell elmennie, mert anyát nem szereti, és én mindig is azt hittem hogy engem... Szeret.
 - Hazaviszlek. Elviszlek, és együtt fogunk élni, boldogan. Csak én és a kislányom - suttogta a fülembe. - Minden szép lesz, csak előtte el kell intézni valamit.
Benyitott a szobába. Megpillantotta az ágyat, és gondolkodás nélkül belelőtt abba. Háromszor.
Ijedten  felzokogtam. Apu elengedett, és az ágyhoz rongyolt. El akartam szaladni, de a félelemtől, hogy mit láthatok a szétlőtt ágyban, ledermedtem, lábam a földhöz tapadt. Apa felrántotta a takarót, de csak néhány lukas párna hevert az elképzelt látvány helyett.
Odafutott hozzám, letérdelt elém, és kedvesen elmosolyodott.
- Semmi baj, picim - suttogta, és letörölte az egyik könnycseppet az arcomról.
- Ne érj hozzá - hallottam anya hangját a hátam mögül.
Apa felállt, és megfogta a kezem.
- Azt mondtam, ne érj hozzá! Dobd el a fegyvert! - kiáltott anya.
- Elviszem, haza, hozzám. Ő az én gyerekem is, nem veheted el tőlem!
- De megtehetem. Téged börtönbe kell zárni, pszichopata! - préselte ki anya magából, összeszorított fogakkal. Még mindig pisztolyt szegezett apura. Még sose láttam ilyennek. Szemében gyűlölet lángolt, teste megfeszült, megmerevedett. Haja kócos volt, vérzett.
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Ó, igazán? Kérdezzem meg a halott kislányt, akit a hotelszobádban találtak, a te ujjlenyomataiddal borítva?
- Azt hittem ő volt az! - ordította. - Azt hittem Lucát kaptam el! De most már biztosan ő az! Ha nekem meg kell halnom, akkor együtt halunk, boldogok leszünk! A mennyben!
Sátáni nevetést hallatott, amitől kirázott a hideg, rossz értelemben. Felemelte a pisztolyt, és a halántékomhoz tartotta.
- Búcsúzz el anyutól - nevetett.
Ebben a pillanatban anyu könyökön, vállon, majd térden lőtte aput. Kínüvöltve rogyott a földre, elhajítva a stukkert. Anyu odalépett hozzá, leguggolt, és karjait hátrafeszítve megbilincselte.
- Horváth Péter, letartóztatom gyilkosságért és gyilkossági kísérletért.
Szirénák zaja közeledett, majd a fényük villogott be az ablakon. Megérintettem az arcom, remegő kézzel végighúztam rajta az ujjamat. Véres lett az ujjam. Az arcomat beborította az apám vére.
Rémülten felsikoltottam.

Hevesen dobogó szívvel ültem fel az ágyamon. Körbenéztem, és amikor realizáltam, hogy csak egy álom volt, kissé megnyugodtam. Aztán kitört belőlem a sírás.
Az álom az egyik legrosszabb emlékem volt, tíz éves koromból. Anyuék éppen váltak, és apu már nem lakott velünk. Rettenetes érzés újra átélni azt az éjszakát. Azt sem tudom, hogy miért hívom azt a szörnyeteget az apámnak, pedig már rég kitagadtam a családból.
Dani rontott be a szobámba. Felnéztem rá. Ijedten villogott a csokibarna szeme, látszott  rajta, hogy most kelt ki az ágyból.
- Jól vagy? Felébredtem a sikolyodra - ült le mellém.
- Igen, vagyis nem... Megint róla álmodtam.
- Jaj kicsim....
Szorosan átölelt, és hagyta, hogy zokogjak a mellkasára dőlve. Igen, ez a férfi az igazi apám. Majd tíz percig így ültünk, majd amikor csöpögősre bőgtem a pólóját, adott egy puszit a homlokomra, és visszament aludni.
Sokáig nem tudtam elaludni, de egy óra forgolódás után, sok jó dologra gondolva, végül elaludtam.