Sziasztok! ^~^
Hazaértem a nyaralásból, szóval volt egy kis időm írni. Plusz, átléptük a 10000-et, és arra szavaztatok, hogy új design legyen, így ezt is megcsináltam. Még nem az igazi, igazítgatok rajta, de remélem tetszik Nektek.
Jó olvasást, várom a véleményeket! <3
Szóval képzeljétek el, hogy mínusz tíz fok van, reggel fél hat, és kint álltok egy ház tetején egy pasival, aki kijelenti: most aztán itt edzeni fogtok. Na ja. Kezdem elmeháborodottnak érezni magam.
- Most miért nézel így? - kérdezte Victor, aki éppen a levegőben hadonászott.
- Ezt most komolyan kérdezed? Úgy nézel ki, mint egy elcseszett pantomimes. Mi az ördögöt csinálsz?
Figyelmen kívül hagyta a megjegyzésem, és tovább tapogatta a semmit.
- Mit csinálsz? - kérdeztem ismét, közelebb merészkedve hozzá.
- Keresem a bejáratot.
- Bejáratot - ismételtem.
- Aha.
Csendben figyeltem tovább a műveletet. Már éppen valami elmés megjegyzést tettem volna az épelméjűségére, amikor megakadt valamiben a keze. Azt hiszem.
Aztán megszorított egy láthatatlan kilincset, és elforgatta. A levegő egy része kinyílt, mint egy ajtó. Ahogy álltam, beláttam a nyíláson keresztül. Egy terembe nyertem betekintést, fehér falakkal és sötétszürke padlóval.
Leesett állat tekintettem a fiúra, aki vadul vigyorgott. Felemelte a kezét, és megütögette az arcom.
- Aranyos, hogy te még meg tudsz lepődni - mondta, majd betessékelt a terembe, és becsukta az ajtót.
A terem teljesen üres volt, csak a fal mellet volt egy kezelőpanel. A fiúra tekintettem.
- És most?
- Az erősítéssel kezdjük - felelte, miközben levette a pulcsiját. - Gyere.
A panelhez lépett, és bepötyögött pár számot. A terem közepén egy mászókához hasonló, csövekből készült építmény jelent meg, csak magasabb. Victor a mászókához lépett, és várakozóan rám nézett.
- Mit szeretnél, mit csináljak? - sétáltam mellé.
- Mássz fel, és lógj fejjel lefelé.
- He?
- Csak csináld - sóhajtott.
Nem értem el a csőt, ami éppen vízszintesen volt felettem, úgyhogy ugranom kellett, hogy meg tudjam fogni. Nagy nehezen sikerült beakasztanom a lábam, és lelógnom, ahogy mondta.
- Most húzd fel magad, mintha felüléseznél.
Sóhajtva tettem amit mondott. Már a harmadiknál kezdtem érezni egy kis fájdalmat a hasfalamban.
- És miért nem csinálhatok egyszerű felüléseket? - kérdeztem, miközben ismét felhúztam magam.
- Így sokkal jobban terhelődnek a has- és a hátizmok, ezáltal gyorsabb fejlődést érhetünk el - mondta összefont karokkal.
Pár perc után kezdtem nagyon fáradni, és lassulni.
- Ne használd a kezed - szólt rám, úgyhogy a tarkómra fontam a kezem. Kicsit pihentem fejjel lefelé lógva, aztán újrakezdtem.
- Mennyit kell még csinálnom? - panaszkodtam.
- Már így is túltettél az elvárásaimon.
Rámeredtem, majd megpróbáltam lemászni. Szerencsétlenül próbálkoztam, így sikerült leesnem. Mert nem én lennék, ha nem törném össze magam.
- Miért nem szóltál, hogy abba hagyhatom? - tápászkodtam fel a földről, és dühösen rámeredtem.
- Nem fájt?
- Mi?
- Most estél le két és fél méter magasról, ráadásul hasra. Nem fájt?
Nem válaszoltam rögtön. Így belegondolva tényleg nem fájt semmim, pedig minimum egy ficamra számítottam.
- Azt mondják, a féldémonoknak jobb az állóképességük, erősebbek, és jobban bírják a strapát - lépett közelebb hozzám, és kutató tekintettel végigmért. - Lenyűgöző vagy, még úgy is, hogy ő nem jött elő.
- Van neve is - mondtam.
- Oh, igen? Elnevezted a lényt, aki egy szörnnyé tesz téged? - nevetett.
- Sasha nem tesz szörnnyé! - mondtam indulatosan, majd megpróbáltam megnyugodni. - Legszívesebben most megütnélek.
- Üss meg! - csillant fel a szeme.
- Nem foglak megütni.
- De gyere csak! Vagy nem mered?
- Engem ne lehet ilyen egyszerűen cukkolni - jelentettem ki, de kezdett bennem felmenni pumpa.
- Jaj, ne csináld már! Kellyt megverted, de engem nem akarsz?
- Miért akarod ennyire, hogy megüsselek? - kérdeztem egy fokkal nyugodtabban.
- Mutatni akarok valamit - vigyorgott, majd kezdőállásba helyezkedett.
- Egyszer igazán elmondhatnád, mire készülsz - sóhajtottam, miközben levettem a pulcsimat, és a derekamra kötöttem. Nem tehettem róla, hajtott a kíváncsiság.
Megindultam felé, és meglendítettem a öklömet. Ahogy számítottam rá, félreütötte a kezemet, én pedig oldalba rúgtam. Picit kibillent az egyensúlyából, de elkapta a lábam, és a földhöz vágott. Ezt azért jobban megéreztem, mint az előbbi esést. Egy pillanatra kiszorult a tüdőmből a levegő, és fájdalom nyilallt a csuklómba. Pihenésképpen ott maradtam, a pihe-puha padlón fekve.
- Ennyi? - hajolt fölém Victor.
- Mit akartál ezzel megmutatni? - nyögtem.
- Mutasd, hol fáj? - nyújtotta a kezét. Segített felülni, én pedig felemeltem a kezem.
- Ráestem a csuklómra.
Kihúzott a pólója alól egy nyakláncot, amit egy kis üveg alakú medál volt. Valami folyadék lötyögött benne.
- Ti mindent ilyen pici üvegekbe raktok? - kérdeztem.
- Aha. Ezek bárhol elférnek - nevetett. - Ez csak víz. De, nézd!
Kiöntötte a vizet a padlóra, és beletenyerelt. A víz halványan rezegni kezdett, majd felszaladt a kezére. Victor megfogta a kezemet, és rátekerte a vizet. A fájdalom lassan halványult, majd el is múlt.
- Azta - leheltem. - Ezt meg hogy... Várj te is egy Igéző vagy!
- Igen - mondta. - Ahogy te is. Ha kitanulod a technikáját, te is képes leszel gyógyítani.
- Lenyűgöző.
Csendben figyeltem, ahogy elveszi a kezét, és visszairányítja a vizet az üvegbe. Rátekerte a kupakot, és elrakta. Valahonnan elővarázsolt a nadrágjából egy tekercs fáslit, és rögzítette vele a csuklómat. Majd rám nézett.
- Mi az? - kérdeztem, mert elég közel hajolt az arcomhoz.
- Zöld a szemed.
- Igen, és? - értetlenkedtem. Kicsit oldalra döntötte a fejét, úgy nézett rám. Bármennyire is kezdtem kényelmetlenül érezni magam, nem tudtam elszakadni a tengerkék íriszétől.
- A zöld szeműek általában a föld bűvöléséhez értenek. De te nem.
- É-én nem tudom, mihez értek.
- A tűzhöz. Egyértelműen a tűzhöz - mondta inkább csak magának, mint nekem.
Megköszörültem a torkomat, mert már elég kínosnak véltem a szituációt. Óvatosan elfordítottam a fejem, de ő elkapta az állam, és az ajkait az enyémnek nyomta. Hála a reflexeimnek, nem csókolt meg, csak súrolta az ajkam. Mintha áram rázott volna meg, felpattantam, és az ajtó felé hátráltam.
- Én... Te... Most mennem kell... El- vagyis le fogom késni a buszt - dadogtam zavaromban, majd kirontottam a hidegbe. Berohantam az épületbe, és az arcom vörösségét próbáltam eltüntetni, miközben robogtam lefelé a lépcsőn, mert, mint kiderült tényleg késésben voltam.