Megkésve bár, de törve nem, szeretnék boldog karácsonyt kívánni én is!
Az ünnep örömére hoztam egy karácsonyi részt,aminek SEMMI köze nincs az eredeti történethez.
Remélem tetszeni fog, jó olvasást! <3 <3 <3
Vidáman suhanok ki a házunkból szenteste délután. Nemrég hagytam el az ágyam, de már nyoma sincs rajtam álmosságnak. Anyámék elzavartak otthonról, gondolom ajándékot akarnak csomagolni, vagy valami ilyesmi, szóval gyorsan meg is szerveztünk egy kis "bulit" Alexyékkel.
A nap ragyogóan süt tél ellenére, és a fénye meg-megcsillan a friss havon. A fehér takaró beborítja egész Londont, és... egyszerűen meseszép.
Befordulok egy sarkon, és lefékezek a Wish-rezidencia előtt. Megnyomkodom a gombokat a paneltömb kaputelefonján, és megérdeklődöm, hogy felmenjek-e, vagy lejönnek ők. Armin sóhajtja a telefonba, hogy még nincsenek olyan állapotban, hogy lejöjjenek. Kinyitja nekem a bejáratot, és felszökdécselek a harmadikra. Bekopogok, mire Alexy feltépi az ajtót. Kétségbeesett szemeket mereszt rám, és elkapja a karom.
- Segíts!
- Menjünk be, jó? - próbálom egy mosollyal eltüntetni a meglepettségemet.
Belépünk a lakásba, és egyből belerúgok egy girlandos dobozba, majd egy műhavas zacsiba.
- Mire kell nektek műhó? - kérdezem.
- Anyunak megígértük, hogy feldíszítjük a fát, de egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre! - panaszolja Armin.
- De mire kell műhó? - értetlenkedek továbbra is.
- Jaj, hagyd már azt a szart! - morogja a kocka. Mögém lép és a körülbelül két méteres műfenyő elé tol. - Mivel kezdjünk?
- Hát, mi mindig a fényt tesszük fel először - gondolkodok. - Van égősorotok?
Alexy a kezembe nyomja az égősoros dobozt. Elkezdem feltekerni a fára a színes fényhuzalt.Közben az ikrek elkezdik felakasztgatni a piros és az arany színű gömböket. Végül megkoronázzuk az egészet egy piros girlanddal és egy nagy sárga csillaggal a tetejére.
Elégedetten állunk a fa elő. És ehhez miért kellettem én?
Felkapjuk a cipőnket, és a kabátunkat, és kiszáguldunk a csípős téli délutánba.
Kettőkor már az egész csapattal kint sétálunk a parkban. Jobbról Rosa karol belém, balról Alexy. Mellettünk és mögöttünk nevetgél Armin, Kentin, Lisander és Castiel.
- Natenielt nem hívtátok? - kérdezte Kentin.
- Az a szőke, nyakkendős fiú? - kérdezett közbe Lisander, mire a barna hajú fiú csak bólintott.
- De, hívtam, csak már volt programja - válaszolom.
- Minek hívtad? - morog Cast.
- Hogy ne legyen egyedül szenteste.
- De hát ott van a húga.
- Te azt a némbert emberszámba veszed?! -értetlenkedik Kentin.
- És hol van Dia? - nézett rám a kékség a balomról.
- Neki is programja van...
- Hát persze! Ezek ketten karácsonykor is csak egymást tudják falni! - jajdul Armin.
- Maradj már! - csitítja Rosalia. - Szép dolog a szerelem!
- Igen, az... - motyogja Alexy, mire mindannyian felnevetünk.
Odaérünk a nagy dombhoz a park közepén. Ez lett a törzshelyünk, itt ültünk kint egész ősszel is.
A helyünknél Irisbe és a kishúgába botlunk. Az integető, vörös lány mögött a szánkón ül az ötéves forma lányka.
- Boldog karácsonyt! - kiálltja Iris és Isabelle (a kislány).
- Boldog karácsonyt! - kiálltjuk vissza kórusban.
Kentin, mint egy óvodás, felcsillanó szemmel letérdel a kislányhoz, hogy elkuyizza a szánkóját. Isabelle mosolyogva lepattan a szánkóról, és Kentin felé löki. A fiú vidáman felfut a dombra, és a szánkóra hasalva besiklik a fák közé. A többieknek se kellett több, olykor-olykor ketten, hárman is ültek a járművön.
Csak Rosa, Lisander, Irisék és én maradunk ki a buliból. Isabelle ragyogó szemekkel vizslatja az ezüst hajú fiút. Egyszer csak ráveszi magát, és megszólítja:
- Te egy herceg vagy?
- Nem - mosolyog rá a fiú.
A lányka összehúzott szemöldökkel néz a fiúra.
- Pedig úgy nézel ki. Az én hercegem se akarsz lenni?
- De, ha szeretnéd - nevet fel.
- De jó! - ujjong Isa. - Menjünk szánkózni!
Lis felkapja a lányt, és elindulnak felfelé a dombon.
- Visszaszerzem a szánkódat az idiótáktól.
- Idióták? Nem vagytok barátok? - csodálkozik a lány.
- De. Ők a barátaim - sóhajtja.
Alig hogy felérnek a fiúk hirtelen megállnak, és sugdolózni kezdenek. Majd ránk szegezik a vigyorgó arcukat.
- Ti nem akartok szánkózni, lányok?
- Fuss Luca! - kiálltja Rosa, és elporzik mellőlem. Amint a pasicsorda elkezd felénk futni én is megiramodok. Nem jutok messzire, amikor valamelyik a vállára kap, és a tiltakozásommal nem törődve a dombra cipel. Még látom, ahogy megunják a barátnőm üldözését, és komótosan felénk indulnak. Kihasználva a fogvatartóm gyanútlanságát, megpördülök a vállán, és egyszerűen kicsusszanok a szorításából. Felfedezem, hogy Armin kapott fel, és most meglepődötten meredt rám. Valószínűleg nem számított erre. Kiöltöm rá a nyelvem, és megindulok a másik irányba.
Csak nem számítok a szánkóra.
Megbotlok és hassal ráesek a járműre. Megejtjük a megismerkedést, miszerint: szánkó, Luca, Luca, szánkó. Ugyanebben a pillanatban a kocka mellémér, és röhögve megrúgja a csúszkát. Én visítva leszáguldok a dombról, be egészen a fák közé, ahogy egy cserjével létesítek szorosabb kapcsolatot.
Dühösen felpattanok, és a szánkóval egyetemben kiszáguldok a bozótból (mert azért a kislány játékát se hagyhatom ott). Felkapok egy kupac havat, és behajítom a hógolyót az immár a dombtetőn álló horda közepébe. Egy kislányos sikoly hallatszik, és egy visszatámadást kapok a mellkasomra az arcon talált vöröstől.
Már besötétedett, amikor elindulunk hazafelé. Jó volt egy kicsit újra gyereknek érezni magam az idiótákkal. Még Rosalia is visszajött a végére, és együtt keveredtünk hócsatába.
Castiel felajánlotta, hogy hazakísér, úgyhogy most ő sétál a jobb oldalamon. A kezét szorongatom.
Amikor vele vagyok, olyan melegség és boldogság lesz úrrá rajtam, ami leírhatatlan. Csak ő képes rá, talán a tudta nélkül, hogy elfeledtesse velem a fájdalmat, vagy a szomorúságot, és képes szétoszlatni a stresszt és a bizonytalanságom.
- Mit csinálsz este? - kérdezem.
- Valószínűleg karácsonyi filmeket fogok nézni a tévében - von vállat.
- Egyedül?
- Egyedül.
Összehúztam a szemöldököm.
- De hát karácsonykor senki nem lehet egyedül. Gyere át hozzánk vacsorára.
- Dehogy, nem akarok zavarni - kapja el a pillantását.
- Nem zavarsz! Már anyámék is azzal zargatnak egy hete, hogy te miért nem jössz - nevetek fel.
- De biztos jöhetek? - kérdezi, és mintha... Zavarba jött volna. Istenem, de aranyos! (Sose hittem, hogy valaha aranyosnak fogom hívni magát az ördögöt... Aki a barátom... Na mindegy.)
Válaszul csak megtorpanok, és megcsókolom. Fél kezével átölel, a másikat a nyakamra csúsztatja. Megsimogatja az egyetlen csikis pontomat. Nevetve elengedem.
- Megyek átöltözök. Mikorra állítsak be? - kérdi.
- Hatkor?
- Tökéletes - mondja, és nevetve egy puszit nyom az arcomra.
Castiel elindul a másik irányba, én pedig beszárnyalok a kapun. Felhőtlenül boldog vagyok, és örülök, hogy ő sem fog egyedül gubbasztani.
Ez lesz a legboldogabb karácsonyom!