Szebb hétfőt, drágák!~
(Mivel ilyen későn hozom a részt, büntetésem legyen 50 ostorcsapás és 10 Miatyánk.)
Viccet félretéve rettenetesen sajnálom a késést, viszont nem ígérem, hogy a következőt előbb hozom, vehemens vizsgázó lévén. :')
Addig is jó olvasást a részhez! Véleményetek, szidásotok is jöhet! <3
- Jó reggelt, napsugár! – hallottam Victor hangját valahol a fejem
fölött. Óvatosan kinyitva a szemem a férfi hátával találkozott a tekintetem.
Victor kegyetlenül kirántotta a sötétítő függönyt, így fény töltötte el az
egész szobát, heves pupillareflexet váltva ki belőlem.
Hasra vergődve a párnába fúrtam az arcom, és a fejemre húztam a
takaróm.
- Hogy kerülsz ide? – hangom egészen elhalt a rétegek alatt.
- Nyitva volt az ajtó – nevetett a férfi, és lerántotta a takarót még
szundi fázisban vegetáló testemről. Hangosan sikkantva pattantam fel,
felserkentett a hűvös levegő. Mérgesen hozzávágtam a párnám, és kiparancsoltam
a szobából. Nevetve közelebb lépett.
Egyszerű szürke melegítőnadrágot és fekete pulcsit viselt. Ébenfekete
haja szokásosan szerteszét állt, kék szeme mintha kékebb lett volna, mint
valaha. Kisimult, és vidám volt.
- Készülj fel – vigyorgott. – Most edzeni megyünk.
- Nincs az az Isten… - nyögtem, és elindultam vissza, az ágy felé.
Hátulról elkapott, és a két vállamnál fogva a szekrény felé taszigált.
- És mit szólnál, ha utána megmutatnám a várost? – kérdezte.
Elgondolkodtam az ajánlatán, a kíváncsiságom győzedelmeskedni vélt felettem.
Victor, látva a hezitálásomat, bedobta az ütőkártyáját. – Plusz elvihetlek a
kedvenc palacsintázómba.
Kész, vége. El lettem adva palacsintáért.
Nagyot sóhajtva megfordultam. Tegnap este, miután kitisztultam a
nyugtatóból, Victor áthozott ebbe a lakóház-szerűségbe. Lényegében 20 lakás van
egy épületben. Victor lakása az enyém mellett van.
Mint tegnap megtudtam, a szobák berendezése, kinézete a lakója szerint
alakul. Nem tudom, hogy csinálják, elvileg valami kütyü van a falakba építve,
és ez érzékeli az ember személyiségét. A lakás egy szobából, egy konyhából, és
egy fürdőszobából állt. A halvány barack színű falakhoz egyszerű, világos
fabútorok párosultak. A konyha is teljesen fel volt szerelve, és a
fürdőszobában is minden meg volt, ami kellett.
Visszafordultam a szekrényhez, és kétkedve fogtam meg a kilincset.
Eszembe jutott, hogy semmit nem hoztam magammal. Nincs semmilyen ruhám, jöttem
rá. Azon a pólón és rövidnadrágon kívül, amit pizsama gyanánt találtam az
ágyon, nem volt semmim. Átpillantottam a vállam felett Victorra. A férfi lazán
a falnak dőlve figyelt, és bátorítóan vigyorgott. Így hát mégis kinyitottam a
szekrényt.
Leesett állal bámultam a színes és különböző stílusú ruhákat a
szekrényben. Megfogtam egy nadrágot. És még az én méretem is! A szebbnél szebb
ruhák himbálózva követelték, hogy vegyem fel őket. Még mielőtt megkérdezhettem
volna, Victor már válaszolt is a fel nem tett kérdésemre.
- Daniella saját maga vállalkozott, hogy ruhákat szerez neked. Tegnap
este óta jó sokat sikerült összeszednie – vallotta be.
- Mi ez a különleges bánásmód? – kérdezem, éppen egy hófehér ingben
gyönyörköde.
- Hosszú sztori, de majd úgyis megtudod – sóhajtott. – Röviden, itt
amúgy is tiszteletben tartják az Igézőket. De te még ennél is különlegesebb
vagy.
- Sasha miatt? – fordultam felé. Lassan, komolyan bólintott. Valahogy
kirázott a hideg, és rossz előérzetem támadt. – És hosszabban?
- Azt nem én fogom elmondani – virult fel. – Majd a jó öreg Asgore.
Azt, hogy ki az az Asgore, nem tudtam meg. Jelezve, hogy felöltöznék, meglengettem előtte egy pár zoknit.
- Elfordulnál? - kérdeztem, mikor nem mozdult.
- Nem terveztem - vont vállat vigyorogva. Sóhajtva megfordultam, és elkezdtem felhúzni a pólóm. Feladva a harcot, megfordult.
- Ribanc - nyögte nevetve.
- Seggarc - nevettem én is.
Miközben turkáltam a ruhák közt, kiböktem a
kérdést, ami már egy ideje fúrta az oldalamat.
- Figyelj… Kik ezek az Igézők? És miért ilyen különlegesek?
- Hát, biztos kikövetkeztetted, hogy mi mások vagyunk. Ugye, azok a lelkek kerülnek ebbe a világba, akik
viszonylag jó életet éltek, és nyugalomra találtak haláluk után. Mi, az Igézők
egy egészen más faj vagyunk, mint ők.
Többek közt, mi tudjuk használni a négy elem egyikét, illetve van ilyen röhejes
fülünk is – magyarázta. Vicces, eddig
nem is láttam az ő tündérfüleit. Lehet, hogy csak nagyon jól el tudja rejteni a
haja mögé. Mindegy.
Hümmögve hallgattam. Próbáltam feldolgozni az információt, miközben
magamra rángattam egy cicanadrágot és egy ejtett vállú türkiz pólót. Ezzel
végezvén zoknit húztam, és valami cipőféleséget kerestem. Egy fekete tornacipő mellett döntöttem,
közben jeleztem Victornak, hogy megfordulhat. Még szenvedtem egy kicsit a
cipővel – amin ő feltűnően jól szórakozott -, majd felpattantam, és kihívóan az
íriszébe meredtem.
- Készen állok! – jelentettem ki magabiztosan.
- Remek. De előtte reggelizel – ismét megfogta a vállam, és a konyha
felé irányított.
- Nem vagyok éhes – hárítottam.
- Emberi tested van, neked muszáj enned – mondta. Bizonytalanul álltam
a konyhában, nem tudtam, hogy mit hol találok, így csak véletlenszerűen
nyitogatni kezdtem a szekrényeket. Victor, látva a szerencsétlenkedésemet,
előkapott pár gyümölcsöt, és egy vágódeszkát.
- Akkor neked nincs szükséged ételre, igaz? – kérdeztem, és felültem
mellé a konyhapultra.
- Nem, hiszen egy bizonyos szempontból halott vagyok – felelte, mintha
mi sem lenne természetesebb. Figyeltem, ahogy gyakorlottan felszeletelte az
epreket és a kivit. – Igazából mi csak az élvezetért eszünk.
Halkan nevetve néztem, milyen profin használja a kést, mossa meg az
áfonyákat, és és teszi egy tányérra őket. Komolyan, mintha egy ötcsillagos
étteremből rendelte volna, pedig csak pár darab gyümölcs.
Leültetett az asztalhoz, és lém tette a gyümölcstálat. Ő is lehuppant
a mellettem lévő székre, és hosszú ujjaival kicsippentett egy szelet
epret. Az ujjaim közt forgattam egy szem
kéklő áfonyát, amikor rájöttem: a férfi írisze egy gyönyörűen érett áfonya
színére hasonlít, nem is tengerre. Megmosolyogtam a megállapításomat.
¤
Már délfelé járhatott az idő, mikor végre megálltunk. Victor különféle
kínzási módszereket talált ki nekem: guggolás – fekvőtámasz - hasprés, majd
különféle harcmozdulatokat gyakoroltunk, végül a lelket is kifuttatta belőlem.
Lerogytunk egy fa tövébe, ahol elbújhattunk az árnyékba a tűző nap elől.
Testem egészében izzadt voltam, és olyan izmaim is fájtak, amikről nem is
tudtam, hogy vannak.
Victor mellettem feküdt a zöldellő fűben, homlokán izzadtság
csillogott. Lehunyta a szemét, még karjait is arcára ejtette, tiltakozván az ágak
között átszűrődő napsugarak ellen. Mellkasa hullámzott, hosszú lábait keresztbe
vetette.
- Tudod, min gondolkodtam? – kérdeztem a hasamra fordulva. Nagyjából
rendeztem a légzésem, már nem lihegtem úgy, mint egy túlhajszolt kutya. – Azon,
hogy most mi van?
Lassan felemelte a fejét, és értetlenül összeráncolta a szemöldökét. Láthatóan
gondolkozott, átrágta magát a kérdésemen, majd annyit mondott: - Kedd.
- Nem úgy – vigyorogtam, majd visszakomolyodtam. – Beszéltél
Castiellel?
- Így is mondhatjuk. A lelkébe tiportam, szó szerint.
- Beszélnem kéne vele – sóhajtottam, és a hűvös fűbe temettem az
arcom. Próbáltam rendezni a gondolataimat. Még mindig kalapált a szívem, és
összeszorult a gyomrom, ha a vörösre gondoltam, de valami más érzés is ezek
mellé furakodott. Düh és megvetés kavargott bennem. Felfordult a gyomrom.
- Nem kéne – a férfi hangja élesen csengett a bágyadt levegőben. –
Sőt, lehetőleg el kellene kerülnöd.
- Nem te mondod meg, mit csináljak.
- Oh, dehogyis nem – motyogta, majd lassan felült. Belebámultam a
szemeibe, sötétkék írisze nyugalmat árasztott. Sóhajtottam, és egy fokkal
nyugodtabban szólaltam meg.
- Menjünk vissza, le kell zuhanyoznunk.
Mivel e kijelentéssel mindketten egyetértettünk, elindultunk
visszafelé.
¤
A szoba közepén ültem törökülésben, jógalélegeztem. Gondolkodni
próbáltam, de a figyelmem egyre csak csappant. Le-lecsukódott a szemhéjam,
fáradtság gyötört. Kint még világos volt, mégis elálmosodtam.
Előttem egy papírlap feküdt, kezemben egy ceruzát forgattam. A lapon
egy homályos, maszatos alak rajzolódott ki, füstszerű teste farkaséra
hasonlított. A lény egy sötét, barlangszerű helyiségben állt. Éles, hófehér
fogsora kivillant a pofájából.
Nem tudom, honnan volt ismerős, a kezem magától mozgott a papíron,
mintha nem is én rajzoltam volna. De még is, mintha már láttam volna. Mintha
ismertem volna.
Általában észreveszem, ha jön valaki. Általában, csak most nem.
- Luca – a nevemet hallottam az ablak felől, azon a hangon, amit nem
lehet egykönnyen elfelejteni. Azon a mély, karcos hangon, ami annyiszor
szólongatott már.
- Menj el – mondtam határozottnak szánt hangon.
- Beszélnünk kell – kezdte, de félbeszakítottam.
- Nem, nem kell – tagadtam. Háttal álltam neki, nem akartam látni az
arcát. Zuhantam, és féltem a becsapódástól. A fájdalomtól.
- Ne csináld ezt – kért Castiel.
- Tudod, el se hiszem, hogy még van képed idejönni – meglepődtem,
mennyi gúny és gyűlölet volt a hangomban. – A helyedben elásnám magamat a kert végében.
- Nem tudod, mit beszélsz – megemelte a hangját, de csak éppen
annyira, hogy hirtelen dühömben megforduljak. Az ablakpárkány előtt állt,
gondolom kívülről mászott be.
- Nem? Talán teljesen magamtól találtam ki, hogy átvertél? Hogy át
akartál adni apámnak, akiről tudod, hogy meg akart ölni?! – szinte már
kiabáltam, nem tudtam uralkodni magamon.
- Nem tehettem más! Meg akarta ölni a családom! – üvöltötte.
Nem válaszoltam. Próbáltam nem kimutatni a bűntudatomat.
Castiel három lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, és megállt
előttem. Elég közel volt, de nem léptem hátra. Sűrű vörös haja a szemébe
lógott, egészen eltörpültem mellette, ahogy felém tornyosult.
- Tényleg azt hitted, hagytalak volna meghalni? – suttogott, szinte sziszegte
a fogai között a szavakat. – Kitaláltam volna valamit, hogy ne essen baja a családomnak.
És neked se.
Pár percig csend állt be közénk. Figyeltük egymást. Jól az eszembe
véstem az arcát, minden kis barázdáját, ráncát, éles járomcsontját, vékony,
halvány ajkait, szűk szemrését, ezüstszürke íriszét. Mintha most látnám
utoljára.
Szinte viszketett a tenyerem, hogy ceruzát ragadjak, és lerajzoljam
ezt a gyönyörű arcot. Meg hogy felpofozzam ezt a gyönyörű arcot.
- Nem tudom, mit higgyek – suttogtam. Óvatosan végigfuttatta a
hüvelykujját a fülem mögött, amibe belebizseregtem.
- Higgy nekem – lehelte, és közelebb hajolt, tekintete az ajkaimra
tévedt.
Ám mielőtt megcsókolhatott volna egyszerűen lefejeltem.
Felkiáltott, majd a homlokához kapva hátratántorodott. Döbbenten
nézett rám, majd gúnyosan elvigyorodott.
- Hülye liba, azt se tudod, mit csinálsz – drámaian felsóhajtott, majd
az ajtó felé indulván hátrapillantott a válla felett. – Tudod mi a te bajod?
Túl könnyen leszel szerelmes. Ha valaki megdicséri a szemed, egyből a nyakába
ugrasz. Fogd egy kicsit vissza magad, ribi.
Nem tudtam rögtön felelni, mellbe vágott a mondanivalója.
- Seggfej – nyögtem végül a mögötte bevágódó ajtónak.