32. Piroska és a farkasdémon

Halihó drágák!~
Rettenetesen sajnálom, hogy január óta nem volt rész, egyszerűen nem volt időm belekezdeni a részbe.
De most itt van, úgyhogy jó olvasást!
Véleményeiteket várom odalent, vagy a chatboxban, vagy facebookon!
Szeretés van!~ <3



~Victor~ 

Basszus, basszus, basszus! Mi a franc történt?!

Luca keze után kaptam, de csak a kézfejét súroltam az ujjbegyemmel. Gyorsan felugrottam a korlátra, ugrásra készen, de már nem láttam a lányt. Hihetetlen sebességgel nyelte el a sötétség.

Kétségbeestem, ez  volt az első alkalom, hogy nem tudtam, mit tegyek. Dühösen túrtam a hajamba. Ki kell találnom valamit, de rohadt gyorsan!

Castiel mellettem kiabálta a lány nevét a korlát felett. 

- Most mit csináljunk? - pillantott rám rémülten.

- Nem tudom - vallottam be. 

- És... Mi van odalent? 

- A lehető legrosszabb, amit el tudsz képzelni - pillantottam a hömpölygő démontengerre.

A szemem sarkából mozgást láttam. Valami kiszakadt a fekete masszából, és felfelé kezdett kúszni a völgy falán. Nagyon messze volt még, és nem láttam jól, de mintha valami narancssárga lobogott volna az elején. 

A lény tényleg mászott a majdnem függőleges falon, nem képzelődtem. Körbenéztem, és a Holtak Világába vezető súlyos faajtóra pillantottam. Megfordult a fejemben a menekülés, de valami mégsem engedett. Ki kellett menekítenem Lucát. 

- Menj a kapuhoz - fordultam Castielhez. Még csak az hiányozna, hogy egy zöldfülű is itt lógjon a nyakamon. - A túloldalon katonák fognak várni. Ha megmondod a nevedet, talán nem fognak megölni.

- Talán?! - kétségbeesetten nézett körbe, láthatóan a padlóhoz cövekelve.

- Végül is, nekem mindegy - vontam vállat. A hátamon lévő tokhoz nyúltam, és kirántottam a kardomat. A fekete fémen baljóslatúan csillant meg a gyér fény. - De ha itt maradsz, megengedem annak a démonnak, hogy szétszaggasson - böktem a kard hegyével a falon kúszó-mászó lényre.

Bölcs döntést hozva, a fiú a kapu felé futott.

Immár teljes figyelmemet a démonnak szenteltem. Ahogy közelebb ért, farkas szerű formája kezdett kibontakozni előttem. Harci állásba rendeződtem. Ha az a valami ki tud jönni onnan, ahonnan még semmi se jött ki, akkor már nehézsúlyúnak számít.

A démon közeledett. Már csak pár száz méter választotta el a hídtól. A karmai élesen csikorogtak a kemény kőfalon. Szinte égő, hófehér szemét nem vette le rólam.

Megpróbáltam legyűrni a rettegést, mélyeket lélegezve próbáltam lenyugodni. Nem úgy tűnt, hogy ellenfél lehetnék számára. Bár erősítést nem akartam hívni. Mondjuk úgy, nincs jó viszonyom az ide járőröző zászlóaljjal.

Amikor a démon elég közel ért, elrugaszkodott a kőfaltól, és hatalmas robajjal felugrott a hídra (ami azért meglepő, ahhoz képest, hogy a teste füstből áll...). A lény sokkal nagyobb volt, mint számítottam rá. A hatalmas teste minimum kétszer akkora volt, mint én. Óriási pofáját alkaromnyi fogak töltötték ki. Tányérnyi szemeiben értelem vibrált. És persze dühösen morgott.

Nem rontottam egyből neki, ugyanis a fogai közt a lányt tartotta. A kardomat, még mindig magam előtt tartva közelebb léptem. A morgás fokozódott, és a bestia dühösen csapkodott bozontos farkával. Sose a túsztárgyalói készségemről voltam híres, de azért rájöttem, hogy taktikát kell váltanom. Fegyveremet a lábam mellé dobtam, és felemeltem a kezeimet. 

A lény elcsendesedett, és elgondolkodva oldalra billentette a fejét. Luca feje zökkenve hátrabillent. 

Óvatosan tettem egy lépést felé, és mivel nem adott jelet ellenkezésének, lassan karnyújtásnyira araszoltam hozzá. Először elrántotta a fejét, amikor meg akartam érinteni az orrát, meglebegtetve a szájában az ájult lányt, mint valami elcseszett zászlót.

Másodjára már rásimíthattam a tenyeremet az orrára, és próbáltam tudtára adni, hogy átvenném a lányt. De hát nem vagyok jó nonverbális kommunikációban, így az állat(?) kissé értetlenül meredt rám. 

Kinyújtottam a kezeimet, Luca lapockája és térdhajlata alá csúsztatva a karomat. A démon egyből kitátotta a száját, a karomba ejtve a lányt. Azt hiszem akkor húztam meg a derekam.

A lény hátrébb lépett, majd egy játékos vakkantás kíséretében leugrott a hídról.

Hát jó, ez fura volt, pedig láttam már egy-két dolgot életemben. Életemben? Hiszen nem is élek. Na mindegy.

Megfordulva én is a nehéz tölgyfaajtó felé indultam. A kardomat megpróbáltam felvenni, de inkább csak bénáztam, úgyhogy inkább hagytam a francba. A fegyvert magam előtt rugdosva halkan hüppögtem. 

Tiszta karc lesz az egész, mire eljutok a kapuig.

Amint a lányt átadtam a kapu túloldalán várakozó ápolóhadnak, visszarohantam a félrerúgott fegyveremhez. Felkaptam, és letöröltem róla a port, koszt. Igazam volt, a penge egyik oldalát karcolások díszítették, és a markolatáról egy részen lekopott a festés. Halkan kibőgtem magam, mint egy érett, felnőtt férfi, és egy Majd később elintézem! sóhajtással visszalöktem a tokjába a fegyvert.

Elszánt arckifejezéssel Castielhez sétáltam, akit két fegyveres katona fogott közre. 

- Jól van fiúk, köszönöm a gyerekmegőrzést, innen átveszem - biccentettem a monoklis fiú felé. A két őr szalutált, majd hátraarcot vágva elmeneteltek. És most játszani fogunk egyet ezzel a... Már majdnem férfinek neveztem, de aztán meggondoltam magam.

Édeskettesben megindultunk a kedvenc üvegfalas épületem felé. A hatalmas kristálykastély volt az itteni rendőrfőkapitányság szerű izé. Csak nem vagyunk rendőrök. Mindegy.

A tavaszias időben a fák virágba borultak, és rengeteg pitypang nőtt az út mellett. Bár a hely a város közepén állt, olyan érzést keltett az emberben, mintha kint lenne az erdő szélén. 

A vörös mintha feszélyezve érezte volna magát mellettem. Karótnyelten, zsebre vágott kézzel szemlélte a tájat. 

- Mi van, Piroska, kekeckedtél a katonákkal? - utaltam, az egyre csúnyuló monoklijára. Nem válaszolt, csak konokul nézett a másik irányba.

- Jaj, mi a baj, belemásztam a lelkedbe, és most bedurciztál? - biggyesztettem le az alsó ajkam. Semmi válasz. Hát jó, akkor bekeményítünk.

- Szóval, te Emmett Callumnak dolgozol? - Megfeszültek az izmai, és idegesen felém kapta a fejét. - Hupsz, beletrafáltam. Az csiripelték a madarak, hogy a szemétládának Lucára van szüksége. Valamiért úgy érzem, téged sem a kupidó talált el, amikor a lány mellé szegődtél...

- Nem értesz te semmit - sziszegte dühösen. Hogy milyen könnyű felidegesíteni ezt a barmot!

- Oh, nem? - húztam az agyát. - Akkor az se zavarna, ha meghúznám Lucát, ha felébred? Nem hiszem, hogy valaha is szeretett volna téged...

Jackpot. Castiel, mind egy feldühödött vadkan nekem rontott, Ököllel akart az arcomba vágni, de könnyedén kitértem előle. Újra ütni készült, így kirúgtam alóla a lábait. Nyögve elterült a földön, köhögve tápászkodott fel a porból. Csak nevettem a szenvedésén.

- Nem vagy te senki. Csak egy beszari, hazug féreg. Még játszani se lehet veled - nevettem az arcába.

Vicsorított, majd egy jó nagyot köpött az arcomba. Nem tette jól.

Lazán mögé kerültem, és a lapockái közé ékeltem a bakancsom, mire fájdalmasan felkiáltott.

- Victor! - hallottam a nevemet. Louis futott felém, a fehér egyenruháját, és a szőke kefefrizuráját cibálta a menetszél, úgy száguldott. Kénytelen-kelletlen leszálltam Piroska hátáról.

- Jaj, mondtam, hogy ne zavarjatok, amikor játszok - nyafogtam.

- Te meg mi a pöcsömet csinálsz?! Ki kell hallgatni, nem megölni! - méltatlankodott, majd Castiel mellé lépett, és felsegítette.

- Hogy beszélsz? Ezzel a szájjal csókolod anyádat? - kaptam a szívemhez színpadiasan. - Szegény mama, biztos nagyon büszke az egyetlen fiára...

- Zárd el az idióta-csapodat. Nem azért jöttem, hogy veled töltsem a szabadidőm - forgatta meg a szemét.

- Nem? Pedig azt hittem szeretsz...

- Egyébként felkelt a lány - mondta, mire egyből felkeltette az érdeklődésemet. - Ki kellett közözni. Azt kiabálta az orvosnak, hogy ha nem beszélhet veled, kitépi a nyelvét, és megnyalatja vele a szemgolyóit, majd feldugja a seggükbe. Szó szerint idéztem.

- Jaj hiányol a cicám. Repülök is hozzá! - feleltem elragadtatottan, majd megindultam a kórtermek felé.

- Hé, Vic - szólt utánam Louis. - Próbálj nem megölni senkit.

- Megpróbálom - vigyorogtam, majd a kezeimet a tarkómon összekulcsolva továbbsétáltam.

A kórterembe lépve totál káosz fogadott. Orvosok rohangáltak fel-alá, fémtálcák, és színes pirulák voltak szétszóródva a földön. Luca kiabálása túlharsogta  fémeszközök és a gépek zaját is. Olyan finomságok hallatszottak, mint a Feldugom a seggedbe!, vagy a Ha hozzámérsz, eltöröm az ujjad!.

- Megjött a felmentősereg! - kiáltottam, mikor az ágy elé értem. 

Úgy meglepődött mindenki, hogy síri csönd lett, még Luca is megállt egy pillanatra, amit az egyik nővérke kihasznált, és fecskendőt bökött a karjába. A lány méltatlankodva felsikkantott, majd elernyedten visszazuhant az ágyba. Bárgyú vigyor terült szét az arcát, és halkan kuncogni kezdett.

- Mit adtak neki? - kérdeztem szemöldök felvonva a nővérkét.

- Gyorsan ható nyugtatót - felelte, és a lányra pillantott. - Akár ki is szabadíthatjuk.

Két ápoló közelebb lépett hozzá, és eloldozták a karjait rögzítő bőrszíjakat.

- Egy középkori diliházban vagyunk, hogy ki lehet kötözni a beteget? - kérdeztem.

Mellém lépett a korábbi nővér, Sydney, és megpaskolta a karomat.

- Nem baj, Victor, nem a humorodért szeretünk - kuncogott, majd közelebb hajolt a fülemhez, hogy csak én halljam. - Ha van egy kis időd hívj fel.

Elvigyorodtam, és rácsaptam a fenekére, miközben elment mellettem. Bírom a csajt, volt egy-két afférunk, de semmi komoly. Mindegy.

Lehuppantam Luca ágyára, és megpaskoltam a combját.

- Na mizu, cica? Hiányoztam?

Összevonta a szemöldökét, és beletúrt a szénakazal szerű hajába. Úgy tűnt, egy picit szétcsúszott a nyugtatótól.

- Nem tudom, mi történt - nevetett, majd hirtelen elgondolkodott. - Mióta nem ettem? Fel tudnék falni egy lovat.

Felült, és körbenézett. Lassan kimászott az ágyból, és az ajtó felé billegett. Én meg csak néztem, és gonoszan vigyorogva utánaszóltam:

- Nem túl huzatos a rucid?

Értetlenül hátranézett, majd megrázta a fejét, és a csini hátul nyitott kórházi rucijában kiballagott a folyosóra.

Lustán felálltam, és utánaballagtam. Jó hogy szóba hozta. Megkívántam a mexikói kaját. Ha összevadásztam, elviszem kajálni.