Ahoy! <3
Sajnos megint késve érkezett a rész, csak részben a lustaságom miatt, és valószínűleg a következő rész is fog csúszni. Nemsokára angolból vizsgám lesz, és ideje lenne, elkezdeni kidolgoznom a szóbelire a tételeket. :D
Na mindegy, azért igyekszek a következővel. Ha lesz szabat pillanatom, azonnal leülök a gép elé. ^~^
Addig is jó olvasást, és tapasszátok a képernyőre a kezeteket: küldöm a szeretetet!<3
Izgatottan ültem kémián. Már kiterveltem, hogy fogom meglesni Nathanielt. Ilyeneken se gondolkodtam még... Meglesni egy pasit? Keresnem kéne egy jó pszichológust...
Diát egész nap nem láttam. Aggódok érte. Mindegy, elvileg együtt lesz angolunk és tesink, úgyhogy majd akkor elkapom. Tesiről jut eszembe. Terveim szerint tesi után ráveszek valakit, hogy tartsa fel Natet, én meg megvárom, amíg a többi fú átöltözik, és elbújok valahol az öltözőben.
Amikor kicsengettek, száguldottam át az angol terembe. A teremben még csak Kentin és Dake volt. Kentin valamit olvasott, úgyhogy Dakehez mentem oda.
- Szia! Nem láttad Diát? - kérdeztem ledobva a táskámat a helyemre.
- De, együtt voltunk németen. Miért, engem már nem szeretsz? - vigyorgott, és átkarolta a vállamat.
- Bocsi, most nincs kedvem a hülyeségeidhez - mosolyogtam, majd leültem helyemre.
Idegesen doboltam a padon, miközben a tizedik SMS-t küldtem el Diának. Mivan már? Hol van?
Alig hogy ezt végiggondoltam, meg is láttam Nattel belépni a terembe, nevetgélve. Odamentem hozzájuk.
- Ellophatom a hölgyet egy percre? - kérdeztem a szőkét, aki vigyorogva vigyázzba vágta magát, majd meghajolt.
- Mi sem természetesebb, kisasszony - fuvolázta, majd elindult a helyére.
Dia összezavarodva nézett rám, de én gyorsan leültettem az egyik padhoz.
- Na - sóhajtottam. - Mi a baj?
- Baj? Miért lenne baj?
- Hát... Nem veszed fel a telefonod, nem válaszolsz az SMS-ekre...
- Ó, basszus... Elfelejtettem mondani... - kapott a homlokához. - Új telóm van, és megváltozott a számom... És nem voltál itt múlt héten... És Nathaniel... - kétségbeesetten nézett rám. - Nagyon sajnálom!
Majd jó szorosan megölelt. De valami nem volt rendben. Ő nem szokott csak úgy elfelejteni dolgokat, nem olyan mint én. Valami nem stimmelt.
Eltoltam magamtól, és a szemébe néztem.
- Biztos minden rendben?
- Naná. - mosolygott. Tudtam, nem őszinte velem. Most is itt mosolyog ezzel a szomorú arccal... De nem szóltam semmit, biztos nem tartozik rám, ha nem akarja elmondani. Helyette inkább csak visszamosolyogtam, és elkezdtem mesélni a tervet.A végére már mind a ketten fellelkesülve ültünk a helyünkön.
- Amúgy miért is csináljuk ezt? - kérdezte.
- Az legyen az és titkom - vigyorogtam, mire lebiggyesztette a száját.
Nem nagyon zavartattuk magunkat az angol óra miatt, halkan kibeszéltük magunkból azt, amit a múlt héten nem tudtunk. A tanár se szólt ránk, láthatóan nem vette észre (vagy nem akarta észrevenni) azt, hogy szinte senki nem figyelt rá. Egykedvűen írogatta a szebbnél szebb szavakat a táblára.
Aztán csak elérkeztünk az utolsó órához, ami most tesi volt. Az öltözőben épp a cipőm felráncigálásával szenvedtem, amikor kezdett érdekessé válni egy beszélgetés.
- Igen, és a kosarazástól biztosan kockás hasa van... - mondta Kim.
- És még gitározni is tud... - jegyezte meg Iris.
- Le merem fogadni, hogy igazi lepedőakrobata - kuncogott Rosa, az ajtónak háttal állva, felül póló-alul semmi szettben.
Mindenki vigyorogva rám nézett. Már vártam a kedvenc kérdésüket, és Kim egyből ki is bökte.
- Luca, kinyomoztad már, hogy igazak-e a pletykák, miszerint Castiel a büszkeségére tényleg büszke lehet?
- Nem, még nem - vigyorogtam. - Még.
Mindannyian felnevettünk. Ekkor viszont kivágódott az öltöző ajtaja, és kedvenc tesitanárunk dugta be a fejét.
- Nem hiszem el, hogy több, mint tíz perc szükséges az átöltözéshez! - ordította paradicsom vörös fejjel. Épp levegőt vett volna, hogy továbbmondja, amikor Rosa sikítva az ajtóhoz ugrott, és becsapta azt.
- Rendben. Még két perc - hallatszott az ajtó túloldaláról.
Újra felnevettünk, és kimentünk a tornaterembe. Miután tornasorba álltunk, és Rosalya is megérkezett, megkaptuk feladatnak, hogy mindenki erősíteni fog, saját belátása szerint. Majd tanár úr kiment a teremből, mert papírmunkát kellett csinálnia.
Az erősítés abból állt, hogy a lányok többsége sarokban ült, és nevetgélt, a fiúk, meg kosaraztak. Én és Dia meg elszántan csináltuk a felüléseket, és a fekvőtámaszokat. Én mindenképpen erősíteni akartam az állóképességem, erősebb akartam lenni. Dia meg együttérzett.
A 50-edik felülés után fáradtan nyúltunk el a padlón. Megint beszélgetésbe mélyedtünk Diával, úgyhogy meggondoltam magam a fekvőtámaszozás iránt. Éppen valami olyasmiről volt szó, hogy elfogyott a kedvenc vörös rúzsom, amikor elképesztő sebességgel az arcomon landolt a kosárlabda. Ismét elterültem a hideg padló. Pár pillanatig csak fehérséget láttam, majd lüktetve kitisztult a kép. Sajgó homlokomra szorítottam a kezem, és egy-két nem éppen nőies szó is elhagyta a számat.
Beszélnünk kell! - hallottam a fejemben, de figyelmen kívül hagytam. Majd később foglalkozok ezzel is.
Aztán hárman hajoltak felém, és kérdezték egyszerre, hogy jól vagyok-e: Dia, Cast és Kentin.
- Jól vagyok - morogtam, és felültem. Alexy egyből megölelt.
- Bocsánat - mondogatta a hajamba. - Tudtam, hogy nem kéne beállnom kosarazni!
- Jaj, nincs semmi baj - nevettem. - Csak eltalált egy labda. Semmi az egész.
A fiú válla felett rámosolyogtam az aggódónak tűnő vörösre is. Feszülten visszamosolygott, majd elment a labdáért, és Alexyt magával rángatva visszaállt játszani.
Az óra végén átöltöztem, és átlopakodtam a fiúk öltözőjébe. Elsunnyogtam Nathaniel mögött, és rápillantottam Diára. Gyorsan viszonozta a pillantásom, de látszott rajta, hogy mar nem tudja sokáig feltartani a fiút. Halkan beléptem az öltözőbe, ahol már nem volt senki. Benéztem pár öltözőszekrénybe, és vékonyságomnak most először hasznát véve bemásztam egy üresbe.
Pár másodperc múlva valaki belépett a helyiségbe. Kinyitott egy szekrényt velem szemben, és levette a pólóját. Az arcát nem láttam, de biztos voltam benne, hogy a szőke hátát látom, fekete szegélyű foltokkal díszítve.
Megpillantottam az arcát, és minden kétség nélkül állíthattam: ő a sötét ruhás, szőke, kardos illető, ő az, aki megmentett, amikor először találkoztam démonnal.
