Ohayo!~
Volt egy kis időm géphez ülni, szóval hoztam nektek egy kis részt. Remélem tetszeni fog, a kritikákat, és a pipákat ugyanúgy várom, mint mindig! ;)
Még csak négy óra volt, de már kezdett sötétedni. A hidegben sétáltam az út szélén, az árnyékban. A talpam alatt minden lépésnél cuppant a latyak. Az egész utcát ez a szürke lé borította. Az égből is valami beazonosíthatatlan trutymó ömlött, amit se hónak, se esőnek nem lehetett nevezni. Vérfagyasztóan hideg szél vágott át a kis utcán, ahol a fiút követtem. Vékony, mégis erősnek tűnő testén csak egy vékony, szürke szövetkabátot viselt, lábán barna bakancs. A vajszínű sálján és a szőke haján letelepedett pár adag a hónak nevezett trutyiból.
Fázósan zsebre dugtam a kezem. Utáltam ezt csinálni. Elszúrtam az adandó alkalmat, amikor a szekrényben voltam. Miután láttam a fiú hátán a démonnyomokat, teljesen leblokkoltam, pedig ott kellett volna beszélnem vele. Úgyhogy csak később értem utol, viszont feltűnt, hogy nem haza indul. Úgyhogy inkább elkezdtem követni. Csak kíváncsiságból. Tudom, egy idióta vagyok.
Lelassítottam, majd megálltam egy percre. Túl közel értem Nathenielhez, és nem akartam feltűnő lenni. Előkotortam egy fémdobozt a zsebemből, miközben egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a fiút. Rettenően ideges voltam, és a gondolatok csak úgy száguldottak a fejemben. A dobozból egy szál cigit fettem elő, és a számba toltam. Nehézkesen meggyújtottam, a szél elfújta az öngyújtó lángját. Jólesőn beszívtam a füstöt, majd az ég felé fújtam. Pont az ilyen alkalmakra tartogattam ezt a tíz szál cigarettát: a remegősen ideges pillanatokra. Szinte hallottam a fejemben Alexy hangját, ahogy kioktat arról, milyen egészségtelen is a cigizés. Halványan elmosolyodtam.
Halkan továbbindultam.
Nath befordult, egy sarkon, és amikor én is követtem volna, majdnem beleütköztem. A fiú állt a sötét utca közepén, én pedig a háztömb sarkánál kikukucskálva figyeltem. Eldobtam, majd a talpammal összemorzsoltam a bűzrudat.
Hirtelen hányingerem lett, és megint azt a fojtogató ködöt éreztem a fejemben. És akkor rájöttem, miért jött erre a fiú.
Démonokra vadászni.
Nem is egy, hanem három démon jelenlétét éreztem. Nem tudom, hogyan, de biztos voltam benne, hogy hárman vannak. Kikukkantottam az utcára. Láttam Nathenielt a furcsa, fekete ruhájában, és három fekete füstszerű lény vette körbe. Izgatottan, és tehetetlenül néztem a jelenetet, ahogy a fiú kettészeli az első démont. Az éles sikolyt hallatott, majd, mintha porszemeket fújna el a szél, eltűnt.
Aztán az egyik rám nézett.
Belebámultam a fénylő szemeibe, amikben nem volt írisz. Mintha az egész szemüket, és szájukat fény töltötte volna fel. A démon rám vigyorgott, én pedig rémültem hátráltam pár lépést. Fuss, te idióta! - kiáltotta a hang a fejemben, de én megfagytam. Nem tudtam, többet mozogni, csak kétségbeesetten bámultam a lélektelen szempárba, és a vérfagyasztó vigyorba, ami csak egyre közeledett.
Jó, akkor keress valami rudat... Mondjuk azt a husángot a fal tövében! - hadarta a hang, én pedig kétségbeesetten kapkodni kezdtem a fejem. Jobbra, te barom! Megláttam a rudat, és felkaptam.
- Mit csináljak vele? - kérdeztem hangosan.
Add neki ajándékba, akkor biztosan elmegy. Szerinted?
A lény kezdeményezésnek vette, hogy a botért ugrottam, és nekem ugrott. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan reagáltam. A rúddal jól gyomorszájon csaptam (már ha van neki olyan). Kicsit megtántorodott, de mintha mi se történt volna, újra támadásra készült.
- Nem működik! - nyikkantam, hátha megint segítséget kaphatok a hangtól.
Csináld még egyszer! És gondolj valami meleg és fényes dologra... Vagy arra, hogy milyen szépen égne az az izé!
Végigpörgettem az agyamban az összes ilyen dolgot. Nap, nyár, tábortűz... Aztán maradtam a démongyújtogatósdinál. Behunytam a szemem, és megint meglendítettem a husángot. Telibe kaptam a lényt, mire az fájdalmasan felsikított.
Kipattant a szemem. A démon ott állt előttem életnagyságban, lángba borulva.
Értem, nem szeretik a tüzet.
Na de honnan jöttek a lángok? Tőlem?
Hátulról egy penge döfte át a lényt, az pedig elporladt. Lihegve próbáltam úrrá lenni az újonnan érkezett hányingeremen, miközben belekapaszkodtam megmentőm karjába. Ő meglepetten nézett rám, de azért tartott, hogy fel ne boruljak.
Beszélnünk kell! Most!
- Most? - nyögtem.
Igen. És lehet, hogy egy kicsit fájni fog...
- Fájni?! - kiáltottam, mire immár a második értetlen pillantást kaptam Nathenieltől. Remek, tuti azt hiszi megőrültem.
- Tudom, hogy azt hiszed, hogy hülyeségeket beszélek, de most el fogok ájulni - mondtam. Hihetetlen fejfájás párosult a hányingerhez, mintha szögeket fúrtak volna a koponyámba.
Nem emlékszek a fiú válaszára, sőt innentől csak pár percnyi szürke zajra rémlik.
¤
Amikor végre kitisztult a kép, egy puha füvű réten feküdtem. Az élénkzöld fű selymesen simult a bőrömhöz. Ahogy fekve szétpillantottam, csak a hajamat láttam szétterülni a földön. Nagy nehezen félig-meddig felültem. Egy ligetes park tavasszal. Nagyon ismerős volt, és... hát, gyönyörű. Mindenhol lila és kék virágok nyíltak, és a virágzó fák között egy kis patak csordogált. Annyira ismerős volt az egész, mégsem tudtam hol vagyok.
Ahogy felültem, egy lányt láttam meg a patak partján. A fűben ült, és a lábát a vízbe lógatta. Körülbelül egyidős lehetett velem, már amennyire fel tudtam mérni ilyen messziről. Világosbarna, szögegyenes haja a háta közepéig ért. Egy egyszerű, halvány rózsaszín ruhát viselt, bő szabású, hosszú ujjút.
Felkeltem, és közelebb lépdeltem hozzá. Akkor tűnt fel, hogy rajtam is olyan ruha van, mint rajta: csak tört fehér. A kézfejem nem látszott ki a ruha ujjából, a lábfejem is csak annyira, hogy lépni tudjak.
A lány valahogy megérezhette a jelenlétem, mert felém pillantott, és rám vigyorgott.
- Azt hittem, elvesztél a gondolataid közt - vigyorgott. Valahogy megnyugtatott a hangja, mintha ezerszer hallottam volna azelőtt.
- Ki vagy te? Hol vagyunk? - meglepett, milyen nyugodt hangom.
- Nem ismerős ez a hely? Pedig mennyiszer voltunk itt..
- Hát, de, csak... - És akkor beugrott egy emlék. Ahogy anyával és apával kint voltunk ebben a parkban, Kinga a fűben ült anyával, apa pedig engem lökött a hintán, amit mi csináltunk a fára. Külső szemlélőként néztem végig a jelenetet. Olyan nyolc éves lehettem, a húgom pedig öt. Mindenki boldognak tűnt, és nevetett. Aztán visszazuhantam a valóságba. Vagyis, igazából fogalmam sincs, hova.
- Na? - nézett rám mosolyogva. Hirtelen ötlettől vezérelve leültem mellé, és lelógattam a lábamat a hűs vízbe.
- Mi folyik itt? - kérdeztem halkan. Furcsa szomorúság lett úrrá rajtam ahogy végignéztem a boldog emléket. Akkor minden sokkal jobb volt... Amíg nem tudtam az igazságot az apámról.
- Hogy mi folyik itt? - nevetett vidáman, ami engem is megmosolyogtatott. - Azt csak te tudhatod. Végül is a te fejedben vagyunk.
Csak felvontam a szemöldököm, hagytam, hogy mondja tovább.
- Tudod, én azóta vagyok itt, mióta megszülettél. Te egy félig démon, félig ember, szóval születésednél beléd költöztem - Értetlen arcomat látva lehervadt a mosolya. - Azt se tudod, ki vagyok, igaz?
Csak megráztam a fejem, mire felsóhajtott.
- Mennyire kezdjem az elején?
- Valahol a legelején - mosolyogtam.
- Sasha vagyok. Sasha Grey. Üdvözöllek a fejedben.
