Kikerekedett szemekkel néztem a vigyorgó fiúra.
Mi van?!
- Védelmező? - kérdeztem.
- Igen. Az elmúlt egy hétben a megszokottnál 3-szor több démon ólálkodik körülötted.
- Démonok? - nyikkantam.
- Nem tudod? - nézett rám csodálkozva. Csak kétségbeesett pillantást lövelltem felé.
- Oké, ez hosszú lesz - sóhajtott, és megdörzsölte az orrnyergét. - Összesen három világ létezik: az Emberek Világa, a Holtak Országa és a Démonok Völgye. Az emberek világában értelem szerűen az emberek élnek. A Holtak Országában élek én. Ide azoknak a lelke kerül, akik egyszer már meghaltak. Ezeknek a lelkeknek felajánlják azt, hogy járhatnak iskolába, ahol kiképzik, majd beosztják őket az országot vigyázó 4 klán egyikébe.
- Várj, te meghaltál?
- Igen, de az egy csúnya történet. Majd máskor.
Furcsán, csendesen bámult maga elé. Majd, mint akit felráztak álmából, rám pillantott. Tengerkék íriszében szomorúság csillant.
- Szóval. A Démonok Völgyében élnek azok a lelkek, akik nem leltek nyugalomra. És amikor belépnek oda, elvesztik a saját gondolataikat, elméjüket, és átveszik felettük az irányítást a, náluk jóval erősebb árnyak. Elfoglalják, és bekebelezik a pórul járt lelkeket. - Megvakarta az állát, és tűnődőn rám nézett. - Azt hiszem ennyi.
Pislogtam kettőt, és próbáltam elterelni a figyelmem. De nem sikerült, és kitört belőlem a nevetés.
- Mi van? - értetlenkedett.
- Azt hiszed... - röhögtem. - Azt hiszed, hogy most beveszem? Bár, egészen hihetően raktad össze...
Ő nem nevetett, csak komolyan figyelt. Majd megvonta a vállát, és nyöszörögve feltápászkodott.
- Nekem mindegy. Szólj, ha változik a véleményed.
- Megváltozik? Teljesen hülyének nézel?
Nem válaszolt. Nem tartotta a dolgot olyan viccesnek, mint én.
Közben valaki úgy gondolta, bejön az ajtón. Vagyis az ajtóval együtt. Victorral egyszerre kaptuk oda a fejünket. Az ajtó helyén egy szőke, kefe-frizurás fickó porolgatta magát. Ugyanolyan overallban feszített, mint Victor, csak az övé fehér és citromsárga volt.
- Üdv - mondta egykedvűen. Komótosan odasétált Victorhoz, és végignézett rajta.
- Vissza kell mennünk a Holtak országába, egy kicsit lestrapálódtam.
- És ehhez miért kellek?
- Elhagytam a kulcsom.
Én még mindig leesett állal bámultam a tokjából kiszakított ajtót.
- Mi lesz az ajtóval? -háborodtam fel.
- Oh, majd el felejtettem...! - ironizált a szöszke. Odabattyogott, és visszapattintotta a helyére a darabokra tört ajtót. Na jó, ez tényleg menő volt.
Amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen mentek el. A szöszi előhalászott a zsebéből egy kulcsot, és beleszúrta a frissen javított ajtóba.
Ennyire emlékszek, meg arra hogy bevertem a fejem a padlóba, mikor eldőltem.
Amikor magamhoz tértem, valami puhán feküdtem, valami meleg alatt. Alattam a kanapé, rajtam a pokróc. Sötét volt a nappaliban, csak a tévé fénye világított. Oldalra sandítva Castielt pillantottam meg, a lábaim mellett, a kanapé végében ülve, felpakolt lábakkal. A tévét kapcsolgatta, majd észrevette, hogy figyelem.
- Jó reggelt - üdvözölt.
- Szia - morogtam. Felültem, és hozzábújtam.
- Puszit nem is kapok? - biggyesztette le az alsó ajkát.
- Szeretnél beteg lenni?
- Nem.
- Na látod - mosolyogtam rá. - Történt ma valami?
- Emlékszel Kellyre? A lila hajú, bőrszerkós csajra?
- Naná - derültem fel. Tudtam mi jön most.
- Képzeld, a bigét az egyik teremben találták meg, az egyik padon feküdve, póló nélkül, összefirkálva. Az arcán például egy orbitális pénisz díszelgett. Alkoholos filccel - itt már leplezetlenül röhögtem.
- Kár hogy nem láthattam az arcát...!
- Szép munka volt - dicsért.
- Ugyan! Közöm nincs az egészhez!
- Na persze - fordult vissza a tévé felé. - És veled történt valami érdekes?
Eszembe jutott Victor és a szöszi fickó. Álmodtam volna...?
Ekkor (pont jókor) találtam meg az alám gyűrt papírdarabot.
Vegyél be lázcsillapítót, ha felkelsz...
Nem, másik oldal...
Máskor tessék többet enni, és akkor nem fog elájulni. És, ha megváltozik a véleménye, és szüksége van rám, szúrja a földbe a kis kulcsot, amit Lucinda hercegnő nyakába akasztottam. Viktor
A kulcs tényleg a nyakamban lógott.
Ezek szerint nem álmodtam. Pedig sokkal jobb lett volna, ha igen. Nem akartam elhinni, hogy vannak démonok, meg mit tudom én mik. Így is volt pont elég problémám.
- Nem... - motyogtam. - Nem történt semmi érdekes...
Úgy döntöttem, még nem avatom be. Addig nem, amíg én magam se hiszem el.