27. Mindenkinek van titka

Szép délutánt Nektek! ^~^
Meghoztam a következő rész, most hamarabb, és azt hiszem még hosszabb is lett, mint szokott. Valószínűleg azért, mert ilyen szép nyári időnk van, és most van időm írni :D
Véleményeket ugyan úgy várom, mint eddig, jót is, rosszat is. 
ÉS az előző poszthoz is még várom a kommenteket! ;)
Jó olvasást! <3

~Castiel~

Rohadt hideg tud lenni december este. Futólépésben szedtem az utcákat egymás után, a megbeszélt találkahely felé. Nem gondoltam volna, hogy ilyen későre teszi, csak remélni tudom, hogy Luca még nem ért haza.

Befordultam még egy sarkon, és megláttam a gyorséttermet. Sietve beléptem, és vacogva beálltam a sorba. Csak nem ücsöröghetek itt úgy, hogy nem rendelek semmit. Pár perccel később egy forrócsoki kíséretében ültem le az egyik eldugott asztalhoz. Idegesen doboltam az ujjaimmal az asztalon, mikor nem láttam a férfit a helységben. 

Már tíz perce ülhettem ott, mikor leült velem szemben egy férfi. Teljesen átlagos kinézetű volt: Világosbarna haj, sötétbarna szemek, nem túl magas, átlagos testfelépítésű. Fekete, hosszú kabátot viselt, sötétzöld sállal, és fehér kesztyűkkel.

- A főnök türelmetlen - mondta, miközben lassan lefejtette a kesztyűt a kezéről. 

- Még van időm - morogtam. - A határidő szilveszter. Ma még csak 11.-e van.

- Ő sajnos nem bízik meg benned, nem úgy ahogy én. Megpróbáltam beszélni vele, de sajnos nem hallgatott rám - mondta negédesen mosolyogva. -  Azt mondja, ha Szentestére nem kapja meg a lányt... Hát hogy is mondjam, arra utalt, hogy az anyádén és a nővéredén kívül még öt ember haláláért leszel felelős. Arról meg persze te is tudsz, veled mi lesz.

- Szenteste? De hát... - kezdtem volna rémülten, de félbeszakított.

- 13 nap. Igen.

Csendben figyeltem, ahogy a vigyor nem akar leolvadni az arcáról. Legszívesebben bemostam volna neki, de nem kockáztathattam. Nem ölhetnek meg embereket miattam. És igen, be kellett ismernem, hogy féltem. 13 nap nagyon kevés. Még nem tartunk ott...

- Szóval? - szakította meg a gondolatmenetemet.  - Mit gondolsz? Képes leszel rá, vagy...

- Persze. Megcsinálom.

- Remek - állt fel. - Már kezdtem azt hinni, hogy berezeltél. Akkor, ha ezt megbeszéltük, én távoznék is.

- Ennyi? - pattantam fel ingerülten. - Csak ezért rángatott ide?

- Hé, én csak a küldönc vagyok. Panaszkodni meg a főnöknél lehet - mondta, majd elgondolkodott. - Biztos lehet találni helyetted mást is...

- Ne! - kiáltottam. - Már majdnem meg van, csak még nem bízik bennem eléggé. De menni fog.

- Ez a beszéd! Csak bele ne habarodj a lányba - kacsintott mindentudó mosollyal.

Hátat fordított nekem, és kiment az étteremből. Sóhajtva huppantam vissza a boxba. A kezembe temettem az arcom. Ez nem lehet igaz. Ki kell találnom valamit. Nem adhatom át neki csak úgy, hiszen ki tudja, mire kell neki. Biztos van rá mód, hogy őt, és a családomat is megmentsem. A tehetetlenségtől szenvedve a homlokom az asztal lapjának támasztottam. Csak egy gondolat zakatolt az agyamban, mint minden nap, az elmúlt hónapban.

Nem tehetem ezt.

Meg kell védenem a családomat. És meg kell védenem Lucát is.

~Luca~

Azt hiszem elbóbiskolhattam a kanapén, mert majdnem szívinfarktust kaptam, amikor megcsörrent a telefonom.  Nem is néztem meg a kijelzőt, olyan hirtelen vettem fel a telefont.

- Castiel? - kérdeztem reménykedve.

- Pff... Majdnem - szólt a hang a telefonba.

- KI maga? - Kérdeztem. Nem tűnt ismerősnek a hangja.

- Mi az, cica, nem ismersz meg? - éreztem a hangján, hogy mosolyog.

- Victor?! 

- Bingó!

- El sem tudod hinni, mennyire örülök neked! Hogy vagy?

- Köszi, már jól. Mindegy is, sietek, úgyhogy gyorsan mondom. Azért hívtalak, hogy holnap reggel fél hatkor legyél fent a tetőn.

- Minek?

- Elkezdjük az edzést. De majd elmondom holnap. 

- De hát holnap péntek van.

- És?

- Suliba kell mennem.

- De csak nyolcra, nem?

- De..

- Tökéletes. Akkor pont belefér.

- Mi?! Várj, én nem...

- Akkor holnap reggel fél hat - nevetett.

- Hé, nem merd csak úgy kinyomni a telefont! - kiáltottam, de már bontotta a vonalat.

Mérgesen ledobtam a telefon magam mellé, és durcásan összefontam magam előtt a karjaimat. 

- Kész, elegem van a pasikból - morogtam. 

- Azért te sem vagy könnyű eset - hallottam Castiel hangját az előszobából. Egyből felpattantam, és odaszaladtam hozzá. Még a cipőjét vette le, de én egyből átöleltem. 

- Ennyire hiányoztam? - nevetett. Letette a cipőjét, és visszaölelt.

- Ne hülyülj. Tényleg aggódtam - morogtam a mellkasába.

Válaszul csak halkan felnevetett, és felkapott. Bevitt a szobába, és lerakott a kanapéra. Felém mászott, és megcsókolt. Aztán elhajolt tőlem, és a szürke szemeibe merültem.

- Nem kell aggódni értem. Csak Lysanderrel találkoztam - mosolygott.

- Az ezüsthajú részeges? - nevettem.

- Nem részeges, az csak egyszeri alkalom volt - vigyorgott ő is.

Végigpuszilta a nyakamat, majd a vállam felé vette az irányt. Egyik kezével mellettem támaszkodott, a másikkal a pólóm alá bújt, és végigsimított a hasamon. A hideg kezétől megborzongtam. 

- Castiel... Szerintem még várnunk kéne ezzel.

- Várni? - nézett rám lebiggyesztett szájjal.

Arckifejezésén kuncognom kellett. Csalódottan felült, és felsóhajtott.

- Ahogy szeretnéd. De ezt még behajtom rajtad - vigyorgott, mire megint felnevettem.

A fiú felállt, és kinyújtózkodott.

- Elmegyek, lezuhanyzok - mondta, és megindult a fürdőszoba felé.

Én már túl voltam a fürdésen, így inkább a hálószobába indultam. Bebújtam az ágyba, és a kezembe vettem a telefonom. Megnéztem az üzeneteimet. Egyet kaptam Alexytől, és egyet Diától. Válaszoltam nekik, és visszaraktam az éjjeliszekrényre mobilt. Az oldalamra fordultam, és a nyakamig húztam a takarót. Minél előbb el akartam aludni, hogy holnap korábban tudjak kelni. Már félálomban voltam, amikor megéreztem azokat az erős karokat a derekam körül. Befészkeltem magam, és egy pillanat múlva már aludtam is. 

Valamikor hajnalban felébredtem. Először nem tudtam, mi ébresztett fel, hiszen magamtól nem tudnék ilyenkor felkelni. Aztán rájöttem: Castiel ébresztett fel, bár a tudta nélkül. Kapkodva vette a levegőt, izzadt homlokára tapadt a haja, és egyik kezével megmarkolta és szorította a lepedőt. Nyugtatónak szánt mozdulattal végigsimítottam az arcán, mire összerezzent, és kipattantak a szemei. Gyorsan felült, és a tenyerébe temetett arccal próbálta visszaállítani a légzését. 
- Minden rendben? - kérdeztem halkan. 
- Igen. Csak... Csak egy rémálom volt - motyogta, majd rám nézett, és elmosolyodott. - Ne nézz így! Meg azt hiszem, valami komoly dolog történt.
Megkönnyebbülve sóhajtottam. Igen, ez az én Castielem.
Eldőltem az ágyon, és magamra húztam a takarót.
- Fázol? - kérdezte.

- Egy kicsit - motyogtam. 
Ő is ledőlt mellém, és magához húzott. Átölelt, és pedig a mellkasába fúrtam az arcom. Nem tudom miért, de nagyon jól esett összebújni vele. És szerintem neki se volt ellenére a dolog.
- Így már jó? - súgta a fülembe. A lehelete csiklandozta a bőrömet.
- Igen. sokkal jobb.
Az hiszem nem is kellett sok idő, hogy elnyomjon az álom. 

Kora reggel már álltam a fürdőszobában, és mérgesen sikáltam a fogaimat a fogkefémmel. Minek kell ezt most kitalálni? Nem elég nekem a saját bajom?
A tükörbe bámultam magam, és még azon is dühöngtem, hogy nem tudtam semmi tűrhetőt művelni a hajammal. Olyan volt, mintha egy nagy, szőrös macska ült volna a fejemet, amit megrázott az áram. Kétszer.
Frusztráltan sóhajtottam, majd kitrappoltam a nappaliba. Melegítő nadrág, és tornacipő volt rajtam, és még egy vastagabb pulcsit is magamra húztam. A konyhába érve csináltam magamnak egy kávét, és leültem az asztalhoz. Először a telefonomat nyomkodtam, de semmi érdekeset nem találtam az interneten, úgyhogy csak bámultam ki az ablakon. 
Innen úgy tűnt, hogy nincs olyan hideg odakint. Az út szélén egy-egy foltban volt csak hó, a többi már elolvadt. A kopasz fák búsan hajlongtak az enyhe szélben. Csak ennyit láttam. Mert rohadt sötét van reggel fél hatkor, azért!
Beraktam a bögrémet a mosogatóba, és az előszobában még megnéztem magam a tükörben, és összefogtam a hajam. Mint egy csöves. Szuper.
A lépcsőházban még elfogadható volt a hőmérséklet, de amint kilépte a tetőre, azt hittem, kiborulok. Megcsapott a szél, ami az ablakból csak barátságos szellőnek tűnt. A csontomig hatolt a hideg, és meggondoltam magam. Visszamegyek! Vissza a meleg, pihe-puha ágyikóba. Már fordultam is vissza, és markoltam meg a kilincset, de valaki hátulról elkapta a karom. 
Mérgesen néztem Victor kék szemeibe. Ő is morcosan nézett rám.
- Hova mész? - érdeklődött. 
- Vissza! Rohadt hideg van! - kiáltottam, és kirántottam a karom a szorításából.
Victor fáradtan sóhajtott egyet. Tenyerével megdörzsölte a homlokát.
- Nem itt fogunk edzeni. 
- Akkor hol? - értetlenkedtem. 
- Mindjárt meglátod - húzódott vigyorra a szája.
Így utólag átgondolva lehet, hogy mégis jobb ötlet lett volna visszafordulnom, amikor felértem a tetőre.

Update #1

Szép napot mindenkinek! ^~^

Mint tudjátok, közeledünk a 10000 megtekintés felé, na meg most voltunk 1 évesek. Tudom, nem annyira nagy szám, de arra gondoltam, csináljunk valami különlegeset. Például lehetne:

• egy különleges epizód (ti kérhetitek)
• kérdezz-felelek (akár videóban is, ha szépen mosolyogtok)
• új blog design
• ti küldtétek rész: küldhettek bármilyen képet, rajzot, vagy akár mit, én pedig kirakom ide
• + bármilyen ötlet, ami eszetekbe jut

Ne kíméljetek, várom az ötleteket odalent, a megjegyzéseknéz, vagy oldalt, a chat-dobozban! 

Puszi, Eny <3

26. Nem vagyok egyedül

Ahoy!~

Rettenetesen sajnálom hogy ismét(!) elkéstem a fejezettel. A szakmai gyakorlatomat elcseszték, szóval csak július elején fejeztem be. Nagyon nehezen jött a fejezet, többször átírtam, kitöröltem, mert nem tetszett. Meg aztán el is lustultam, mert hát nyár van, meleg van stb. Értitek :D

De végül sikerült megírnom, már itt is van!^^^

Jó olvasást, és ugyanúgy várom a kommenteket, mint eddig! <3

Ui.: Elszúrtam, lemaradtam róla, de... június 10.-én volt 1 ÉVES a blog!!!!!

Köszönök nektek minden eddigit, na meg a majd' 10000 megtekintést! ;) <3 <3 <3

Amikor felébredtem, nem nyitottam ki a szemem. Nem gondoltam semmire, nem is tudtam volna. Nem emlékeztem semmire. Teljesen üres volt a fejem. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam, hogy egyáltalán élek-e. Nem tudtam, hogy fázok, vagy melegem van, hogy fáj-e valamim, vagy nem. Nem tudtam semmit. Csak az engem körülölelő sötétséget tudtam beazonosítani. De nem mertem kinyitni a szemem.

Aztán meghallottam egy hangot. Valamit ismételgetett, folyton ugyan azt mondta. Később rájöttem, hogy engem szólítgat, a nevemet ismételgeti. Hogy erre honnan jöttem rá, azóta se tudom.

Apró érzések kezdtek kibontakozni bennem. Például érzékeltem a szemhéjamon keresztül beszűrődő fényt. És félelmet is kezdtem érezni. Féltem, hogy mit fogok látni, ha végre láthatok. Nem éreztem felkészültnek magam erre. És mégis, az az ismerős, szinte már kedves hang egyre csak szólongatott, és én menni akartam.

Mégis csak kinyitottam a szemem. A hirtelen beömlő fény egy pillanatra megvakított, és ijedtemben hangosan ziháltam, és valami hideg, fémszerű anyagot markoltam meg. Rájöttem hogy fázok, mintha még a testem is vizes lett volna.

Ahogy kitisztult a kép, egy vajszínűre mázolt falat pillantottam meg. Fehér csempe szegélyezte, és egy finom arany csík futott végig raja. Kicsit arrébb nézve egy tört fehér mosdókagylót, és egy szekrényt pillantottam meg. Ez egy fürdőszoba - realizáltam meglepetten.
Valami hozzáért a vállamhoz, úgyhogy odakaptam a fejem. Egy szőke, borostyán szemű fiú térdelt mellettem. Világoskék inget viselt, az ujját könyékig feltűrte. Arca aggodalmat tükrözött, de a tekintetében egy kis megkönnyebbülés bujkált. Dermedten bámultam, fel akartam ugrani félig fekvő testhelyzetemből, mégse tettem. Tudtam, hogy ismerem, de nem tudtam, mi a neve. Bíztam benne.
- Hála az égnek - törte meg végül a csendet. - Nem úgy tűnt, hogy fel fogsz ébredni.
Összehúztam a szemöldököm. Tisztában voltam vele, hogy nem emlékszek sok mindenre, de a neve itt volt a nyelvem hegyén.
- Mennyire emlékszel? Elég durva dolgok mehettek végbe a fejedben...
- Nataniel - mondtam felbuzdulva. Boldogan vettem tudomásul, hogy tudok a nevéhez csatolni pár emléket. Elvigyorodtam. - Inkább mond el, hol vagyunk, mert elég ramatyul érzem magam.
- Ramatyul?
- Széthasad a fejem, nem túl sok mindenre emlékszek, és fázok.
- Emlékszel mi történt? - kérdezte, mire csak megráztam a fejem.
- Követtél a sulitól, egy sikátorban elintéztünk pár démont, te pedig felgyújtottál egyet. Majd elájultál, és belázasodtál. Gondoltam nem hagylak kint az utcán, így elhoztalak a házunkba. Szóval konkrétan nálunk vagy, konkrétabban a fürdőkádban fekszel.
Lepillantottam, és tényleg a kádban feküdtem. Tiszta logikus. Nem, mégsem.
- Miért fekszem a fürdőkádban? - kérdeztem végképp összezavarodva. 
- Hát... - kezdte elvörösödve. É n meg kezdtem kétségbe esni. - Valahogy próbáltam levinni a lázad... Hideg vizes ronggyal  - mondta, és egy ideges nevetést hallatott.
Felültem, és megszemléltem magam.A felsőm szegélye és a hajam vizes volt. A bakancsom, és a pulcsim nem volt rajtam, ezen kívül ugyan abban a ruhában voltam, mint reggel. Megint megörültem, hogy erre is emlékszek. 
- Tudod... - mondta Nat, mire odafordultam. - Az emlékeid egy fél órán belül teljesen visszatérnek.
Lassan bólintottam. Nateniel zavartan vakargatta a tarkóját, és kerülte a tekintetemet.
- Köszönöm - mondtam, és hálásan rápillantottam.

Egy órával később az ágya szélén ültem törökülésben, és már egy száraz, fehér póló volt rajtam, amit Natenieltől kaptam.
Éppen próbáltam feldolgozni az imént hallott információkat. Nat velem szemben ült egy gurulós széken, összefont karokkal.
- Szóval, azt mondod, hogy egy démon él a fejemben, aki a születésemnél megszállt, és azóta nem tud elszabadulni.
- Igen - bólintott.
- És nemrég berántott a saját fejembe, és az agyamban dumáltunk, de a testem nem bírta, így belázasodtam.
Megint bólintott.
- Hát, jó. Csak azt mond meg nekem, hogy hogy a francba gyújtottam fel az árnyat?!
Nagyot sóhajtott. Tenyerével megdörzsölte a homlokát.
- Akkor elmondom még egyszer. Van egy különleges réteg, az úgy nevezett Igézők. Ők a nemesebb emberek különcei, valahol szétszórva élnek a világon. Ők, ti, a felső rétegből származók, képesek vagytok irányítani az egyik elemet a négy közül. 
A kezembe temettem az arcom. Zsongott a fejem a sok infótól.
- Az agyam nem képes befogadni ennyi információt - nyögtem.
- Lesz ez még rosszabb is - mosolygott rám a fiú.
Egy ideig csendben ültünk egymással szemben. Aztán megfogalmazódott bennem egy kérdés, ami azóta foglalkoztatott, mióta elkezdtünk beszélgetni.
- És mondd... Te ezt honnan tudod? Csak nem...?
- Nem, én nem vagyok Igéző.
- Akkor? - kérdeztem.
- Én is féldémon vagyok.
Csend telepedett közénk. Ha ő is... Ha neki is van démonja... Akkor nem vagyok egyedül. Izgatott lettem, hogy valakivel megbeszélhetem azt, amit amúgy senkinek nem mernék elmondani. Elmeséltem neki, hogy mennyire megijesztett, és mennyire őrültnek gondoltam magam, amikor először hallottam Sasha hangját. Hogy milyen gyorsan begyógyult a seb a kezemen, amire azt a lila lötyit adta. Meg Victorról is megéltem, meg a kesztyűről, amit adott, de elhagytam. Annyira jó érzés volt, hogy valaki meghallgat, hogy őt el is felejtettem megkérdezni.
- Bocsi - mondtam halkan. - Veled hogy történt?
- Két éve hallottam először, ahogy beszél hozzám. Én viszont nem kaptam semmilyen segítséget, így végül elmondtam a szüleimnek - keserű mosolyra görbült a szája. - Ők pedig egyből őrültnek tituláltak, és pszichológushoz küldtek. Aztán egy fél év múlva megtörtént az, ami most veled: beszippantott a saját fejembe. Te még jól jártál, én két hétig voltam kómában. Senki nem tudta, mi bajom, de hál' Istennek nem tesztelgettek, vagy ilyesmi. Aztán, miután felébredtem, begyógyszereztek, és azóta is szednem kéne a szereket, hogy ne halljam őt. De pár hónapja abbahagytam. És... Igazából megkedveltem. Jó, hogy tudok néha beszélgetni vele - mondta ábrándozva, majd rám nézett, és elszégyellte magát. - Bocsánat, hogy ilyenekkel traktállak. Nem kellett volna...
- Nem, semmi baj. Én is ugyan ezt csináltam az előbb - mosolyogtam.
Felnéztem az órára, ami este hetet mutatott. Lassan felálltam, és sóhajtottam.
- Lassan mennem kéne. késő van.
Nem mondott semmit, csak felállt, és odaadta a kabátom, és a táskám, én pedig felöltözködtem, és elindultam az ajtó felé. 
- Kikísérlek - mondta a fiú.
Kimentünk a szobájából, le a lépcsőn, át a folyosón. A bejárati ajtó előtt szembefordultam vele.
 - Köszönök mindent.
- Nincs mit. Holnap találkozunk a suliban - nem nézett a szemembe, viszont egy mosoly bujkált a szája sarkában. Kinyitotta nekem az ajtót, és egy integetés kíséretében elindultam.
Viszonylag hideg volt kint. A sálamat még jobban a nyakam köré tekertem, és megszaporáztam a lépteim. Mivel már eléggé ismertem a környéket, hamar hazaértem, és megkönnyebbültem sóhajtottam, amikor beléptem a kellemes hőmérsékletű lépcsőházba. Felmentem az ötödikra, és megfogtam az ajtó kilincsét.
Legnagyobb meglepetésemre, az ajtó zárva volt.
Kikotortam a kulcsot, amit Cast adott, a zsebemből, és beléptem a lakásba. Felkapcsoltam a villanyt, és levettem a kabátom. Körbenéztem a lakásban, de a fiút nem találtam. Megnéztem az időt: nyolc óra. Idegesen pillantottam ki az ablakon.
Hol a fenében van Castiel?