Hogy mi? Új rész? Mégis hogy lehet ez?
Bocsánat a rengeteg késésért, csak ugye most volt félév, és én is pedáloztam a jobb jegyért, mint állat. Amikor meg nem, akkor szimplán csak ihlettelen és lusta voltam.
Mindegy, nem magyarázkodok, jó olvasást!
Ja, és még valami! 5000!!! Nagyon köszönöm Nektek!! <3 <3 <3
Nagyban loholtam a Victorral megbeszélt találkozóhely felé. Befordultam egy sarkon, majdnem fellöktem egy pincsit sétáltató nénit, de megtorpantam. Valami nem stimmelt. Rossz előérzetem volt, mint azelőtt, hogy megtámadott az a láncos fazon. A furcsa fekete köd újra rátelepedett az agyamra, és bizarr dolgok jutottak eszembe. Például szívesen rátapostam volna arra a kis padlócirkálóra, ami még mindig ugatott.
Gyorsan megráztam a fejem, és iparkodtam tovább. Felszaladtam a házba, és kirobbantam a tetőre vezető ajtón. Victor lazán a korlátra támaszkodva cigizett. Megint az a furcsa kék overall volt rajta, csak a kapucniját nem vette fel. Oldalra billentett fejjel, vigyorogva figyelte a lihegésem.
- Késtél - morogta.
Felpillantottam rá, és a lehető legrondább nézésemmel boldogítottam.
Ekkor lelohadt az arcáról a mosoly. Ledobta a bűzrudat, és elkapta az állam. Összehúzott szemöldökkel vizsgálta az arcom. Megnézte szemből és oldalról is, majd megérintette az arccsontom.
- Mi a baj? - kérdeztem rémültem.
Nem szólt semmit, csak megfordult, és az ajtó felé sétált. Sebtében előkaptam a telefonom, hogy megnézhessem, mi van az arcomon. Megpillantottam magam a képernyőt, és szívinfarktust kaptam. Az arcom bal felén egy hófehér folt éktelenkedett. Ijedten odakaptam a kezemet, de nem éreztem semmit a kesztyűm miatt. Ledobtam a földre a Victortól kapott fehér kesztyűt, és újra megérintettem az arcom. Mintha valami vékony páncél kúszott volna az arcomra.
A fekete hajú férfi után iramodtam, és megszorítottam a vállát.
- Mi a bánat ez? - kiáltottam hisztérikus hangon.
- Ne hangoskodj, feltéve ha ide akarod csődíteni az egész szomszédságot.
Felém fordult, és elkezdte kigombolni a kabátom. Felháborodva elkaptam a kezét.
- Neked meg mi bajod?!
- Kéne a kulcs - felelte rezignáltan.
- A mi?
- A kulcs. A nyakadban. Amit én adtam.
Tátott szájjal bámultam rá, majd csak annyit mondtam: - Te beteg vagy.
Kihalásztam a pólóm alól a kulcsot, és a kezébe adtam. Ő meg egy gyors mozdulattal az ajtóba döfte, majd elfordította. Az ajtó félbe repedt, és fehér fény áramlott ki a résen át. Majd a rés kitágult, és egy nagy, fényes téglalappá alakult.
Kérdőn tekintettem a fiúra, aki várakozóan pillantott vissza rám. Akkor jöttem rá (ötletem sincs, honnan), hogy azt akarja, hogy átlépjek a fényes izén. Na azt már nem!
És akkor megint azt a furcsa fekete köd jelent meg az agyam körül. Victor elindult az átjáró felé, de én mozdulatlanul álltam. Valami nincs rendben, nagyon nincs... Vajon van köze ennek az érzésnek azokhoz a "démonokhoz"? Nem, mert akkor idefele jövet találkoztam volna egyel...
Hirtelen megfordultam, és észrevettem egy felénk közelítő árnyat. Ijedten felkiáltottam, mire Victor is visszafordult.
- Indulj el, mindjárt megyek én is - sóhajtotta, én pedig habozás nélkül megindultam a fénylő hasadás felé. Majd mégis megtorpantam. Ha ez egy démon, akkor én tényleg képes vagyok érzékelni őket?
Mi folyik itt?
Félve átdugtam a kezem a fényes nyíláson, és amikor nem történt semmi, átléptem rajta. Egy sötét és hideg helyen találtam magam. Mintha az egész hely egy hegy közepébe lenne faragva, és a falakon talán víz csöpögött. Poshadt szag lengte körbe a területet, amitől felfordult a gyomrom. A kőfal egyik kis repedésből fény szivárgott, így odamentem megnézni mi az (ez volt a legvonzóbb dolog az egész helyen). A repedésből kiszüremlő fény inkább arany színű porra hasonlított, közelebbről megnézve. Amikor meg akartam érinteni, a por kiáramlott, örvénylett egy kicsit körülöttem, és madárka alakúvá formálódott. A madár egy helyben repült előttem, és érdeklődve oldalra billentette a fejét. Körülötte kivilágosodott és aranyosan fénylett a levegő.
A fényben észrevettem ugyan azt a páncél szerű anyagot a kézfejemen is. Megkopogtattam, és megpróbáltam lekaparni is.
Ekkor valami megérintette a vállamat. Feltupírozott aggyal fordultam meg, hogy a legelvetemültebb pillantásomat tűzzem arra az idiótára.
- Kikészítesz - sóhajtottam és megérintettem a mellkasom. Oké, a szívem még a helyén van.
- Mi ez? - mutattam fel a kezemet.
- Ha odaértünk mindent megtudsz - felelte.
Victor kifejezéstelen arccal nézett rám, majd elbámult a hátam mögé. A fénymadár átrepült a vállam felett és a férfi kezére telepedett.
- Ezek a lélekmadarak - felelt a fel nem tett kérdésemre. Naná, mindent megtudok ott, de azért ezt elmondja. - Amikor egy tiszta lelkű ember meghal, aranyporrá válik és ide kerül. Ők segítenek átkelni a Völgyön.
- Völgyön?
- Igen, ez itt a Démonok Völgye. Gyere, megmutatom.
Felemelte a kezét, és a lélekmadár leröppent a kezéről. Victor lassan megindult az állat után, én pedig követtem. Nemsokára egy híd bontakozott ki előttünk. Egy réginek tűnő, nem túl biztató kinézetű kötélhíd vezetett keresztül a feneketlennek tűnő szakadék fölött. Az lehetett az a Völgy. Óvatosan léptem fel a férfi után az építményre, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem az az omladozós típus, kicsit magabiztosabban sétáltam.
Néztem Victor hátát, a széles vállait, kisportolt alakját, izmos karjait. Félhosszú, lilás-fekete faja az éjszakára emlékeztet. Hozzáképzelem a tengerkék szemeit, és be kellett vallanom, hogy feltűnően jóképű. Valamiért Rosalya jutott eszembe.
- Amúgy hány éves vagy? Mert van egy barátnőm, akivel összeillenétek... - miután kimondtam lélekben lehülyéztem magam, ahogy eszembe jutott Leight.
A férfi keserűen felkacagott.
- Úgy gondolod? 199 éves vagyok, és amellett halott is... De valószínűleg igazad van.
- 199? Az lehetetlen.
- A mi világunkban háromszor gyorsabban telik az idő - hallottam a hangján, hogy vigyorog.
De nekem nem volt jókedvem. Mióta átléptem a mi világunkból furcsa, depresszív érzelmek kerítettek hatalmuk alá. Azt hittem, hogy csak a hely atmoszférája teszi, de volt ott valami más is.
Te ide való vagy...
Megtorpantam. Körbenéztem, de nem láttam semmit.
- Hallottad? -kérdeztem.
Victor csak egy vállrándítással jelezte, hogy nem tudja, miről beszélek. Tovább lépkedtem, és... féltem. Nem tudom, mitől, csak hirtelen hatalmas súly nehezedett a mellkasomra, és nehezebben kaptam levegőt.
Nem kell oda menned. Itt a helyed. Köztünk.
A szavak a fejemben visszhangzottak. Halk, elmosódott suttogás lüktetett a koponyámban. A fejem migrén-szerű tüneteket produkált.
- Victor... - nyögtem, majd térdre estem. Levegőért kapkodtam, és a fájdalomtól néhány könnycsepp is kigördült a szememből.
Nem vagy ember. Nem vagy a Halál. Meg fogsz halni, és végre közülünk való leszel. Már nagyon várunk. Már ő is nagyon vár. Megérkezel, és végre beteljesül a terve...
- Ne! Hagyd abba! - kiáltottam. Homlokomat a híd padlójához szorítottam, de a hideg kő se enyhítette a kínzó szúrást a tarkómon.
Egy hideg kezet éreztem az arcomon, és felemeltem a fejem. Victor kék szemeibe tekintettem. Azt hiszem. A könnyeim hálóján keresztül nem sokat láttam.
Nem tudom, hogy a pánik miatt, vagy az a valami miatt, de elakadt a lélegzetem. Nem kaptam levegőt. Kétségbeesettem a torkomhoz kaptam, majd mintha kikapcsoltam volna, elvágódtam a földön.