14. Új arcok

Reggel két órával korábban keltem, mint akartam. Émelyegve ültem az ágy szélén. Szerintem csak azért nem hánytam, mert üres volt a gyomrom. Melegem volt és rázott a hideg egyhuzamban. És még éhes se voltam.
Tuti beteg vagyok!
Kiszédelegtem a konyhába. Felraktam forrni egy kis vizet, tea gyanánt. Rettenetesen szédültem, meg kellett kapaszkodnom a konyhapultban. Megízesítettem a teát, és lerogytam a kanapéra. Beleszürcsöltem a teába, amivel amúgy megégettem a nyelvem, és a könyvem után tapogatóztam. Mivel nem találtam be kellett mennem érte a hálóba.
Nem akartam felkelteni Castielt, ezért ninja-módra és macskaszemre kapcsoltam. Mivel nem tudok így igazából lopakodni, felrúgtam az első útba eső bútort. Beharaptam az alsó ajkamat, hogy ne sikkantsak fel. Rásandítottam a mélyen alvó vörösre. Mocorgott egy kicsit, megfordult, és durmolt tovább. Felkaptam a könyvet és a köntösömet, és kispuriztam a hálóból.

Felriadtam az álmomból. Zavartan ültem fel a kanapén, és lelöktem magamról a takarót.
Takaró? Én nem takaróztam be! Amúgy is, mennyi az idő?!
Aztán felfedeztem az arcomra ragasztott cetlit. A papírdarab, Castiel személyében felszólított, hogy maradjak itthon, és vegyek be valamit a lázamra, és tudatott, hogy ő suliba ment, és siet haza.

Vettem be lázcsillapítót, és felöltöztem. A szédülésem nem javult, viszont az orromat vörösre fújtam. Ennem nem sikerült, de megittam majd' két liter mézes teát.
Amikor elmentem az ablak előtt, kipillantottam rajta. Éjszaka esett a hó, így a házakon és közöttük egybefüggő hótakaró fehérlett. És bár az úton már csak latyak maradt, és az út szélén össze volt taposva, de gyönyörű volt. Imádom a hó hűvösét, a szikrázó fehérségét, ahogy a felszínén tükröződnek a nap sugarai. Csak egyvalami rondította el az összképet: a fehérséget néhány sötétvörös pötty szennyezte.
Talán vér?
Gyorsan le is tagadtam. Már miért lenne vér?
Mindenestre megnéztem. Felkaptam a bakancsom és a kabátom, és leszaladtam az utcára. Megcsapott a mínuszok dermesztő hidege. Fázósan húztam összébb magamon a kabátot, miközben követtem az egyre kövéredő piros foltokat. Befordultam a ház melletti kis zsákutca-szerűségbe, és bekukkantottam minden útbaeső kuka és doboz mögé. Az utolsó szeméttároló árnyékában egy fiú hevert, melkasán felszakított, kék overallban.
Nem nézett fel, amikor leguggoltam elé, és megszólítottam. A kapucnija az arcába volt húzva, ruházata és környezete csurom vér volt. Megfogtam a csuklóját, hogy van-e pulzusa.
Hirtelen elkapta és megszorította a kezemet, és én ijedten estem hátra. Majd mégis felpillantott. Óceánkék szemei fájdalmat tükröztek. Fáradt arcát keretező fekete hajtömeg kócosan lógott a vállára.
- Oh, csak te vagy? - mondta rekedtes hangon, minta ismerne. - Tudsz nekem 10 percre segíteni?
- Persze - bólintottam. Bele se gondoltam, hogy talán bűnöző, vagy valami ilyesmi. Feltétel nélkül, vakon bíztam benne.
- Akkor jó. Segíts felállni, és menjünk valami meleg helyre. Itt nehezen tudok regenerálódni.
- Mit csinálni?
- Csak segíts!
Segítettem neki felállni, és a karját átdobva a vállamon elindoltunk Cast lakása felé. 
- És mi lesz, ha meglátnak? Ne hívjak mentőt?
- De kis naiv vagy - hallatott fura nevetést. - Ők  nem látnak engem.
- Hogy mi? Már miért ne látnának?
- Mindent elmagyarázok, csak mennyünk már!
Felszenvedtünk a harmadikra, és benyitottam a lakásba..
- Te nem zártad be az ajtót? Mi van, ha megtalálnak? - akadt ki, miközben leültettem a kanapéra.
- Ha összevérzed a kanapét, te tisztítod ki! - tereltem a témát. Nélküle is tudtam, hogy hülye voltam. - Várj! Kik találnak meg?
- Egy pillanat... Kaphatok egy pohár vizet? - kezdte lebontani magáról a ruhát.
Tüsszentettem egyet, és kisiettem a konyhába. Megtöltöttem egy poharat vízzel, és a kezébe nyomtam. Ahelyett, hogy megitta volna, beledugta a kezét  a pohárba. Döbbenten figyeltem, ahogy kihúzza a kezét, a vízzel együtt. A keze köré gyűjtött vízbuborékot a sebére fektette. Az felizzott, és látványosan kezdte osszehúzni s sebet. Kicsit nyöszörgött közben, gondolom nem lehetett kellemes érzés a seb gyógyulàsa.
Ki ez a fiú? Hogy csinálja ezt? Honnan ismer engem? Honnan tudja, hogy veszélyben vagyok?
- Ki vagy te? - suttogtam, az immár ép mellkasát masszírozó fiúnak.
- Oh, persze. Victor Grinn vagyok, az ötödik, védelmező csapatnak a tagja. A Tízek Tanácsa küldött, hogy megvédjelek téged.
Kikerekedett szemekkel néztem a vigyorgó fiúra.
Mi van?!

13. A randi

Csak feküdtünk. Hasaltam a mellkasán, és hallgattam a szívverését. A fejemet mélyebbre fúrtam a vállába, hogy jobban átjárjon az illata. Nem tehetek róla, nem tudok betelni vele. Amikor először találkoztunk, a buszmegállóban, akkor is ez volt az első dolog, ami akkor felkeltette a figyelmem.
Megcsörrent a telefonom a farzsebemben. Legördültem Castielről, és felültem mellette.
- Halihó - emeltem a fülemhez az eddig rezgő készüléket.
- Szia Luca - süvöltött a fülembe Alexy hangja. - Van valami terved délutánra?
- Nincs ma hangulatom semmihez.
- Az nem kifogás! Megyünk moziba, és te is jössz velünk.
- Bocsi, majd máskor.
- Kitalálom, Castiellel vagy.
- Talált.
- Randiztok? - sikkantott izgatottan.
- Hát... - estem gondolkodóba. - Valami olyasmi.
- Akkor sok sikert a valami olyasmihez. Majd beszélünk!
- Majd beszélünk - ismételtem, és visszasüllyesztettem a zsebembe a mobilt.
Összefont szemöldökkel néztem a vörösre. Kérdő tekintettel felült, én pedig válaszoltam a fel nem tett kérdésre.
- Mi még nem is randiztunk.
- És szeretnél? - nézett rám félrebiccentett  fejjel.
- Persze! Mondjuk elmehetnénk sétálni...
- Inkább maradj itt - vigyorgott, és kirobogott a szobából.
Végigdőltem az ágyon, és a plafonra meredtem. Így rettentően fogok unatkozni. Elővettem a szürke sporttáskámból a könyvemet. Befészkeltem magam a fotelbe, és elmerültem a A hold forró jegén*  fantasztikus élményeiben.
Ajtócsapódást hallottam. Kiment volna a lakásból? Csak nem hagyott itt! 
Letettem a könyvet, amikor már egy órája olvastam. Kinéztem az ablakon. Ráláttam az utcára, és a szemben lévő panelházra. Kétszer akkora volt, mint ez, és kicsi gömbtuják laktak előtte.
Azután megpillantottam valami egészen furcsát. A panel tetején egy fiú guggolt, lefelé bámulva. Fura szabású, sötétkék overallt viselt, aminek a csuklyáját az arcába húzta. Az oldalán egy kis tarisznya-féleség lógott. Majd rám pillantott, egyenesen rám. Nem láttam az arcát, csak a kapucni alól kilógó éjfekete tincseket. Felállt, és leugrott a tető pereméről.
Fogalmam se volt róla, hogy ki volt ez a fickó. Soha nem láttam még, de teljesen úgy éreztem, hogy ismerős.
- Mit bámulsz olyan nagyon? - kérdezte az öblös hang mögöttem.
Megpördültem, rávillantottam az ijedt tekintetemet. Megtámaszkodtam az ablakpárkányban, és végigtapogattam a mellkasom, meg van-e a szívem.
- Megijesztettél - fújtattam.
- Látom - vigyorog. - Most fordulj meg!
- Mi? Miért?
- Majd meglátod, csak fordulj meg!
Engedelmeskedtem neki, mire egy fekete sállal bekötötte a szememet. És utána még meg is pörgetett.
- Ha tovább pörgetsz láthatod a reggelimet - morogtam. Meglökött kicsit, motiváció gyanánt. Elindultam, és tapogatózva elbotorkáltam az ajtóig. Felrúgtam az éjjeliszekrényt, és szisszenve a fájó sípcsontomhoz kaptam.
- Na jó, ezt nézni is rossz - nevet fel valahol előttem Őnagysága.
Megfogta a kezemet, és elkezdett húzni. Átléptem egy küszöböt, megbotlottam egy másikban, Castiel felröhögött a bénaságomon. Majd megálltunk, és rám adta a kabátom, és a sálam.
- Elmegyünk itthonról? - kíváncsiskodtam.
- Titok.
Megint elindultunk, Cast becsukott egy ajtót. Azt hiszem, a bejárati ajtót, mert a csattanás visszhangzott a helységben. Kulcsokat csörgetett, és lépcsőztünk egy kicsit felfelé. Majd még egy kicsit. Felmásztunk még pár lépcsőfokot, és átléptünk egy - hangból ítélve- nagy, nyikorgós vasajtón.
Megcsapott a hűvös decemberi levegő. Heves szívverésem és a folyamatos vigyorgásom szerintem elárulta, hogy mennyire izgatott voltam. Megálltunk, a vörös megfogta a vállam, és egy ülj le! felszólítással ott hagyott.
- Levehetem a sálat? - kérdeztem, miközben letettem magam.
- Most már igen - hallatta a hangját, közelebbről, mint számítottam rá.
Kibontottam a csomót a tarkómon, és letettem a kendőt magam mellé.  Fent voltunk a tetőn, és egy világosbarna-sötétbarna kockás pokrócon ültünk. Őnagysága velem szemben ült, köztünk egy pizzás doboz, egy nagy üveg kóla és két pohár kellette magát. Megkordult a gyomrom. Túl régen ettem!
És még a hó is szállingózik! Ne értsetek félre, rettentően boldog voltam, hogy valaki ilyet tett, csak értem, de... Ez annyira romantikus volt... Mint egy jól megírt, siratós lányregényben. De tényleg.
- Na? - kérdezte vigyorogva.
- Én... Én nem tudok szóhoz jutni.
- Túl giccses?
- Akkor lenne az, ha még gyertya is lenne idekint.
Nevetve felnyitotta a dobozt, és kivett egy szelet gombás-sonkás pizzát. Én is vettem egyet magamnak.

Az egész délután remekül telt. Sokat beszélgettünk, nevettünk, és persze csókolóztunk is. Egy pár vagyunk, na.
Amikor elkezdett sötétedni, összepakoltunk. Az összehajtogatott papírdobozt szorongatva indultam el a lépcső felé. Majd mégis megtorpantam. Castiel hátulról átkarolt, és belepuszilt a nyakamba. Megfordultam, és megcsókoltam.
Ráhullott az orromra egy hópihe. Felkuncogtam.
- Túl giccses? - nevetett.
- Túl giccses.

*Vavyan Fable - A hold forró jegén

Kérdezz-felelek #1

Hány éves vagy?

- 15. ^^

Miért kezdtél le írni?

- Igazából nincs kimondottan oka. Egyszer csak jött az ötlet, és le kellett írnom. :3

Mi a kedvenc állatod/színed/édességed/hobbid?

- Hű... :D Szóval: bagoly; zöld; fagyi; rajzolás, és persze az írás. :) 

Lesz több évad?

- Igen, úgy tervezem, hogy lesz, majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Megtervezted előre a történetet? 

- Az alaptörténet ki volt már találva, amikor elkezdtem, de a fejezetekhez azért kellenek még más ötletek is. ;)

12. Lysander

Sziasztok!Úgy alakult, hogy nem tudom csak szombatonként hozni a részeket, (nem bírom ki, hogy ne rakjam fel :D) Úgyhogy mindig akkor fog jönni, ha lesz ihletem írni. De, most itt van, tehát jó olvasást! :333

Castiel megállította a motort az épület előtt. Egy legfeljebb öt emeletes lakóház volt. Úgy tetszett, mintha panelház lenne, de mégsem. Sokkal kisebb volt, és a ház falai, a panel piszkosszürke színei helyett vajszínűre voltak mázolva.
- Muszáj lesz átmásznunk a kerítésen - morogta a zsebében kotorászva.
- Hogy-hogy?
- Nincs nálam a kulcs - indult meg az említett sötétzöld fémkerítés felé. Nevetve másztam át én is.
- Melyik emeleten laksz? - kérdeztem a lépcsőkön baktatva felfelé.
- A harmadikon.
Amint felértünk megdermedt az ajtó előtt.
- Mi a baj? Ma semmilyen kulcs nincs nálad?
- Nem. Én becsuktam az ajtót - bök a résnyire nyitva hagyott ajtó felé.
Halkan kinyitotta az ajtót. Lélekben felkészítettem magamat arra, ami várhat bent. Lassú, puha léptekkel követtem Castielt. Látszólag semmi nem tűnt el, minden a helyén volt, bár fogalmam se volt, minek hol a helye. A kicsi nappaliban senki nem volt, a fürdőben és a konyhában úgyszint. Megálltunk egy becsukott ajtó előtt. Rejtjelezve megbeszéltük, hogy én kint maradok. Lassan kinyitotta az ajtót, majd mikor bepillantott a szobába hangosan felnevetett.
Átpillantottam a válla felett. Egy fiú feküdt keresztben az ágyon. Ezüstös haja össze-vissza lógott, ugyanis ahogy feküdt, a feje lecsúszott az ágyról. Úgy nézett ki kellemesen szundít, szája szélén kis nyálcsík kezdődött. Érdekes, kicsit viktoriánus beütésű ruhát viselt. Cipő nem volt rajta, az a falhoz támasztva pihent.
Castiel leguggolt mellé, és valamit belesuttogott a fülébe. A fiú reflex-szerűen felült, ijedten körbenézett.
- Mennyi az idő? - kérdezte rekedten.
- Régen láttalak, Lysander. Mi szél hozott? - röhögött Cast.
- Meglátogattalak. Nem is örülsz?
- Nem voltam itthon.
- Nyitva volt az ajtó.
Lysander (mint megtudtam) rám emelte a pillantását. Alaposan végigmért és elmosolyodott.
- Ki a hölgy? - kérdezte, közben még mindig engem figyelt.
- Luca - biccentettem.
Felpattant odaszaladt hozzám, és meghajolt. Majd felnézett, elkapta a kezem, és lágy csókot nyomott rá. Hirtelen, a döbbenettől azt se tudtam, hogy melyik nemet képviselem.
- Én  helyedben nem kezdenék ki vele... - óvta Őnagysága, vigyorogva.
Óvhatta is. Kiegyenesedett, és gyorsan magához húzott. Megpörgetett kétszer, mintha táncolnánk. Ellenkezni se volt időm, pedig nem volt ínyemre a helyzet. Majd elkövetett egy hatalmas hibát: belemarkolt a fenekembe. Felháborodva a vörösre pillantottam, aki vigyorogva vállat vont.
Oké, ezt belegyezésnek veszem.
A térdemet felrántva kicsit átrendeztem a belső szerveit. Elengedett, kicsit meggörnyedt. Pedig nem is voltam durva. 
Ijedten kapkodta a tekintetét köztem és Cast között.

- Én szóltam. Ő az enyém. - állt fel Őnagysága.

- Értettem  - lehelte Lysander, immár kiegyenesedve.

- Álljon meg a menet! Én nem vagyok senkié! - csattantam fel. Cast közelebb lépett hozzám, és száját az enyémre tapasztotta. Kissé megremegett a lábam, és meggyorsult a szívem. 

- De, az enyém vagy - vált le rólam.

- Idióta - csókoltam meg. Karjaimat a nyaka köré tekertem, ő a derekamat ölelte át.

- Menjetek szobára! - húzta fel a bakancsait Ezüstherceg. 

- Ott vagyunk - vontam vállat. 

- Akkor nem is zavarok - indult kifelé a szobából. Castiel utánament, egy "mindjárt jövök" odaszólással.

Még mindig meglepetten álltam a falnak támaszkodva. 

Mi a franc volt ez?

Körbejártam a szobát, nézelődtem. A fehér szobában volt egy ágy, egy nagy szekrény, egy komód-féleség, és egy fotel. A szekrényben, tippem szerint, ruhák voltak.  A komód az ágy mellé volt tolva, éjjeliszekrény gyanánt. Mindössze egy kislámpa, és egy összecsavart telefontöltő volt rajta. Kényelembe helyeztem magam a fotelban. Felfedeztem a karfára hajított pólót. Kellemes illat áradt belőle. Nem tehettem róla, vonzott az aroma, így az arcomhoz emeltem a ruhadarabot. Átjárta a testem a fűszeres-trópusi illat. Nem is tudom leírni, milyen illat volt. Olyan Castieles.

- Mit csinálsz? - jött a kérdés az illat tulajdonosától.

- Öhm... semmi különöset - tettem le a pólót rajtakapottan.

- Szagolgattad? - nevetett fel.

- Tetszik az illatod, na...

- Csak az illatom?

Nem válaszoltam,csak figyeltem, ahogy végigdőlt az ágyon. Feje alá rakta a karjait és hatalmasat ásított.

- Ki volt az a fiú?

- Ki? Lysander?

- Aha - lépdeltem az ágyhoz.

- Ő egy régi barátom - mesélte, miközben a rátelepedtem, és a mellkasára fektettem a fejem. -  Talán pisis korunk óta ismerjük egymást. Tavaly együtt alapítottunk egy zenekart is. De aztán, mióta elköltöztem, nem beszéltünk.

- És miért volt a házadba?

- Tegnap kidobta a csaja, és hozzám jött vigasztalódni. Részegen. Szerintem még mindig kicsit spicces volt.

- Akkor alapjáraton nem szokott ilyen lenni?

- Mire gondolsz?

- Hát... Perverz...

- Nem, egyáltalán nem. Sokkal jobban képes visszafogni magát - nevetett.

- Akkor jó.

Egy ideig csendben feküdtünk. Hallgattam a szívverését, éreztem az illatát. Azt hiszem, azt az illatot soha nem fogom elfelejteni...

Hihetetlen, hogy azóta is, ha eszembe jut az apám, kiráz a hideg, és jeges verejték folyik végig a gerincemen. Megremegek, és a jó emlékeimet róla felváltotta az az egy éjszaka, és a tárgyalás rémálma. Mert igen, nekem is vallomást kellett tennem ellene. Ezt az érzést még Deborahnak és a piócának se kívánnám. Vallani a saját apád ellen.

- Most mi lesz? - kérdeztem suttogva, hangot adva a kétségeimnek.

- Semmi - mondta komolyan. Olyan volt, mintha mind a ketten ugyan azon gondolkodtunk volna. - Nem fog történni semmi, amíg itt vagy. 

11. Költözés

Sziasztok!
Elnézést, hogy múlt héten nem volt rész, de most itt az új! A Kérdezz-Felelek is csúszik még egy kicsit, szóval nagyon várom a kérdéseket odalent:
Jó olvasást! :3

Reggel motoszkálásra ébredtem, hajnali hatkor. Nem nyitottam ki a szememet, hátha vissza tudok aludni. De nem. Megpróbáltam felülni, Castielről teljesen megfeledkezve. Az erős karok körém voltak fonva. Finoman próbáltam lefejteni őket magamról, de mikor igyekezetem meghiúsult másik tervet ötlöttem ki. Kicsit lazítottam az ölelésén, és simán kicsúsztam a kezei közül. Éppen megörültem az akrobatamutatványomnak, amikor lentről éles csattanás hallatszott.
Futólépésben hagytam el a szobát. Leszaladtam a lépcsőn, egészen a konyháig.
Anyu állt a mosogató előtt, és éppen egy pórul járt tányér maradékait söpörte fel. Kidobta a törmeléket, és visszafordult a mosogatóhoz. Remegő kézzel elmosott egy poharat. Megvártam, míg leteszi, nehogy megijesszem és eltörjön, majd megszólítottam.
- Anyu... Minden rendben?
Mint ahogy megéreztem, ijedtem összerándult. Kapkodva felém fordult, majd rám pillantva becsukta a szemét.
- Megijesztettél - sóhajtott.
- Jól vagy? - aggodalmaskodtam.
- Persze, minden rendben. Miért is ne lenne?
Felültem mellé a konyhapultra. Megszemléltem anyut. Hosszú vöröses barna haja kócosan hullott a vállára, fáradt pillantású szemei alatt hatalmas táskák éktelenkedtek.
- Hogy aludtál? - kérdeztem.
- Remekül - villantott feszült vigyort.
Rögtön tudtam. Ezek a túl-sok-dolgom-van-így-nincs-időm-aludni szindróma tünetei. Ha anyu belemerül egy munkába, akkor csak arra tud gondolni, egész héten túlórázik, ritkán jár haza. Ettől fizikailag és lelkileg is kikészül, de ő hősiesen tetteti, hogy jól van.
- Milyen ügyön dolgozol? - néztem rá gyanakvóan.
- Jaj, ne nézz így! Tudom, hogy ez a vallató tekinteted.
- Szóval?
- Pár napja kaptam egy hívást - sóhajtott, de mégis meggondolta magát, és összeszorított szájjal visszamerült a mosogatás rejtelmeibe.
- És? - kérdeztem türelmetlenül.
- Mindegy, túl felkavaró.
- Anya!
Néha fogóval kell kihúzni belőle az információkat. És ha nem mondja el magától, akkor általában nagy a baj.
- Pétert kihozták a börtönből.
Nyitva maradt a szám, és megakadt a levegő a légcsövemben. Kicsit olyasmi érzés volt, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Az nem lehet, biztosan rosszul hallottam...
- Hogy mi? - néztem rá remegő szájszéllel.
- Pétert felkereste egy férfi, úgynevezett Emett Callum. Felfogadta a legjobb ügyvédet, és ő elintézte, hogy apádat ki lehessen hozni a börtönből, borsos óvadék ellenében. Nem tudjuk miért, és hogyan, de szabadlábon van...
Pár percig megfagyott a vér az ereimben. Olyan érzés volt, mint akkor. Féltem tőle. Tudtam, hogy nem ismeri a lakcímünket, így nem tud megtalálni, de egy gonosz kis hang azt súgta, hogy ez nem így lesz.
- És most mi lesz? - kérdeztem.
- Nem tudom - suttogta. - De nem maradhattok itt. Te és Kinga is veszélyben vagytok. El kell mennetek, hogy időt nyerjünk, mert ha ő meg is tudja, hogy hol lakunk, legalább titeket nem talál meg.
- Mi van? - akadtam ki. - Most azt akarod, hogy menjünk el? De mégis hova?
- Valahova, amiről nem szerezhet tudomást.
- Rendben. Akkor bekéredzkedek Diáékhoz - puffogtam.
- Nem. Diát már majd' szeptember óta ismered. Könnyen köthető hozzád.
- Akkor mégis hova?
- Nem tudom - dörzsölte meg gondterhelten a homlokát. - Ha nem találunk senkit, akkor, feltéve, ha Péter valami aktivitást mutat, a kollégáimat fogom megkérni, hogy vigyázzanak rátok.
- Na nem! 17 vagyok, nem fognak bébicsőszködni ránk!
Csendben figyeltük a falat, a plafont, a gyümölcsös tálat, az azon mászó legyet. Majd eszembe jutott valami. Castiel.
- Mindjárt jövök! - mondtam, majd felszaladtam az emeletre. Halkan becsuktam magam után a szobám ajtaját, és elhúztam a sötétítő függönyt. Halkan letérdeltem Castiel mellé az ágyra. Őnagysága hason fekve, fejét a párnába fúrva durmolt. Szexisen kócos hajától nem láttam az arcát, de hallottam, ahogy egészen halkan horkolt. Azon kaptam magam, hogy úgy mosolygok mint egy idióta. Boldog voltam, de mégse...
Kisimítottam az arcából a haját. Végighúztam a mutatóujjamat az arcélén és arccsontján, miközben folyamatosan szólongattam.
- Csak még öt percet... - fordult a hátára, karjaival eltakarva a szemét.
- Nincs - jelentettem ki, és lovaglás-szerűen rátelepedtem a csípőjére, és megcsókoltam.
- Ezt miért kaptam? - kérdezte kissé meglepetten.
- Gondoltam ettől felébredsz - mosolyogtam, majd elkomorodtam. - Figyelj, szeretnék kérni egy nagy szívességet.
- Igen? - könyökölt fel.
- Apámat kihozták a börtönből - sóhajtottam. - Anyu szerint készül valamire, és nem maradhatunk itt. Arra gondoltam...
- Elszállásollak - vigyorgott.
- Tényleg?
- Igen. Csak válaszolj valamire: most akkor együtt vagyunk?
- Fogjuk rá - mosolyodtam el, és újra megcsókoltam.

Gyorsan behajigáltam pár ruhát a sporttáskámba, és szaladtam is le a többiekhez. Anyuék egész jól fogadták, hogy egy fiú volt a szobámban, a tudtuk nélkül, és nála fogok lakni. Egész röviden kaptam meg a nem-bízol-bennünk témát, így megúsztam. A lépcsőn megtorpantam egy pillanatra. Megszédültem, és elhomályosodott minden. Egy kislányt láttam, egy hatalmas ágyon fekve, vértócsában. Ennyi volt, csak egy bevillanó kép. Nem foglalkoztam vele túl sokat, továbbmentem.

- Minden rendben lesz? - kérdezte anyu, a bejárati ajtóban toporogva.
- Persze - bólintottam.
Megölelt, majd átadott Daninak. Ő csak egy puszit adott a homlokomra, és ennyit mondott:
- Vigyázz magadra, királylány!
- Meg tudom védeni magam - öleltem meg.
Elengedtem, és megfogtam Castiel kezét. Kiléptünk az ajtón, elbattyogtunk a motorjáig, felkaptuk a bukósisakokat (én Daniét).
Mielőtt még elindultunk volna, Dani utánunk kiáltott:
- Ha összetöröd a sisakom, veszel nekem újat!
Mosolyogva robogtunk el a ház elől.