11. Költözés

Sziasztok!
Elnézést, hogy múlt héten nem volt rész, de most itt az új! A Kérdezz-Felelek is csúszik még egy kicsit, szóval nagyon várom a kérdéseket odalent:
Jó olvasást! :3

Reggel motoszkálásra ébredtem, hajnali hatkor. Nem nyitottam ki a szememet, hátha vissza tudok aludni. De nem. Megpróbáltam felülni, Castielről teljesen megfeledkezve. Az erős karok körém voltak fonva. Finoman próbáltam lefejteni őket magamról, de mikor igyekezetem meghiúsult másik tervet ötlöttem ki. Kicsit lazítottam az ölelésén, és simán kicsúsztam a kezei közül. Éppen megörültem az akrobatamutatványomnak, amikor lentről éles csattanás hallatszott.
Futólépésben hagytam el a szobát. Leszaladtam a lépcsőn, egészen a konyháig.
Anyu állt a mosogató előtt, és éppen egy pórul járt tányér maradékait söpörte fel. Kidobta a törmeléket, és visszafordult a mosogatóhoz. Remegő kézzel elmosott egy poharat. Megvártam, míg leteszi, nehogy megijesszem és eltörjön, majd megszólítottam.
- Anyu... Minden rendben?
Mint ahogy megéreztem, ijedtem összerándult. Kapkodva felém fordult, majd rám pillantva becsukta a szemét.
- Megijesztettél - sóhajtott.
- Jól vagy? - aggodalmaskodtam.
- Persze, minden rendben. Miért is ne lenne?
Felültem mellé a konyhapultra. Megszemléltem anyut. Hosszú vöröses barna haja kócosan hullott a vállára, fáradt pillantású szemei alatt hatalmas táskák éktelenkedtek.
- Hogy aludtál? - kérdeztem.
- Remekül - villantott feszült vigyort.
Rögtön tudtam. Ezek a túl-sok-dolgom-van-így-nincs-időm-aludni szindróma tünetei. Ha anyu belemerül egy munkába, akkor csak arra tud gondolni, egész héten túlórázik, ritkán jár haza. Ettől fizikailag és lelkileg is kikészül, de ő hősiesen tetteti, hogy jól van.
- Milyen ügyön dolgozol? - néztem rá gyanakvóan.
- Jaj, ne nézz így! Tudom, hogy ez a vallató tekinteted.
- Szóval?
- Pár napja kaptam egy hívást - sóhajtott, de mégis meggondolta magát, és összeszorított szájjal visszamerült a mosogatás rejtelmeibe.
- És? - kérdeztem türelmetlenül.
- Mindegy, túl felkavaró.
- Anya!
Néha fogóval kell kihúzni belőle az információkat. És ha nem mondja el magától, akkor általában nagy a baj.
- Pétert kihozták a börtönből.
Nyitva maradt a szám, és megakadt a levegő a légcsövemben. Kicsit olyasmi érzés volt, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Az nem lehet, biztosan rosszul hallottam...
- Hogy mi? - néztem rá remegő szájszéllel.
- Pétert felkereste egy férfi, úgynevezett Emett Callum. Felfogadta a legjobb ügyvédet, és ő elintézte, hogy apádat ki lehessen hozni a börtönből, borsos óvadék ellenében. Nem tudjuk miért, és hogyan, de szabadlábon van...
Pár percig megfagyott a vér az ereimben. Olyan érzés volt, mint akkor. Féltem tőle. Tudtam, hogy nem ismeri a lakcímünket, így nem tud megtalálni, de egy gonosz kis hang azt súgta, hogy ez nem így lesz.
- És most mi lesz? - kérdeztem.
- Nem tudom - suttogta. - De nem maradhattok itt. Te és Kinga is veszélyben vagytok. El kell mennetek, hogy időt nyerjünk, mert ha ő meg is tudja, hogy hol lakunk, legalább titeket nem talál meg.
- Mi van? - akadtam ki. - Most azt akarod, hogy menjünk el? De mégis hova?
- Valahova, amiről nem szerezhet tudomást.
- Rendben. Akkor bekéredzkedek Diáékhoz - puffogtam.
- Nem. Diát már majd' szeptember óta ismered. Könnyen köthető hozzád.
- Akkor mégis hova?
- Nem tudom - dörzsölte meg gondterhelten a homlokát. - Ha nem találunk senkit, akkor, feltéve, ha Péter valami aktivitást mutat, a kollégáimat fogom megkérni, hogy vigyázzanak rátok.
- Na nem! 17 vagyok, nem fognak bébicsőszködni ránk!
Csendben figyeltük a falat, a plafont, a gyümölcsös tálat, az azon mászó legyet. Majd eszembe jutott valami. Castiel.
- Mindjárt jövök! - mondtam, majd felszaladtam az emeletre. Halkan becsuktam magam után a szobám ajtaját, és elhúztam a sötétítő függönyt. Halkan letérdeltem Castiel mellé az ágyra. Őnagysága hason fekve, fejét a párnába fúrva durmolt. Szexisen kócos hajától nem láttam az arcát, de hallottam, ahogy egészen halkan horkolt. Azon kaptam magam, hogy úgy mosolygok mint egy idióta. Boldog voltam, de mégse...
Kisimítottam az arcából a haját. Végighúztam a mutatóujjamat az arcélén és arccsontján, miközben folyamatosan szólongattam.
- Csak még öt percet... - fordult a hátára, karjaival eltakarva a szemét.
- Nincs - jelentettem ki, és lovaglás-szerűen rátelepedtem a csípőjére, és megcsókoltam.
- Ezt miért kaptam? - kérdezte kissé meglepetten.
- Gondoltam ettől felébredsz - mosolyogtam, majd elkomorodtam. - Figyelj, szeretnék kérni egy nagy szívességet.
- Igen? - könyökölt fel.
- Apámat kihozták a börtönből - sóhajtottam. - Anyu szerint készül valamire, és nem maradhatunk itt. Arra gondoltam...
- Elszállásollak - vigyorgott.
- Tényleg?
- Igen. Csak válaszolj valamire: most akkor együtt vagyunk?
- Fogjuk rá - mosolyodtam el, és újra megcsókoltam.

Gyorsan behajigáltam pár ruhát a sporttáskámba, és szaladtam is le a többiekhez. Anyuék egész jól fogadták, hogy egy fiú volt a szobámban, a tudtuk nélkül, és nála fogok lakni. Egész röviden kaptam meg a nem-bízol-bennünk témát, így megúsztam. A lépcsőn megtorpantam egy pillanatra. Megszédültem, és elhomályosodott minden. Egy kislányt láttam, egy hatalmas ágyon fekve, vértócsában. Ennyi volt, csak egy bevillanó kép. Nem foglalkoztam vele túl sokat, továbbmentem.

- Minden rendben lesz? - kérdezte anyu, a bejárati ajtóban toporogva.
- Persze - bólintottam.
Megölelt, majd átadott Daninak. Ő csak egy puszit adott a homlokomra, és ennyit mondott:
- Vigyázz magadra, királylány!
- Meg tudom védeni magam - öleltem meg.
Elengedtem, és megfogtam Castiel kezét. Kiléptünk az ajtón, elbattyogtunk a motorjáig, felkaptuk a bukósisakokat (én Daniét).
Mielőtt még elindultunk volna, Dani utánunk kiáltott:
- Ha összetöröd a sisakom, veszel nekem újat!
Mosolyogva robogtunk el a ház elől.