Castiel megállította a motort az épület előtt. Egy legfeljebb öt emeletes lakóház volt. Úgy tetszett, mintha panelház lenne, de mégsem. Sokkal kisebb volt, és a ház falai, a panel piszkosszürke színei helyett vajszínűre voltak mázolva.
- Muszáj lesz átmásznunk a kerítésen - morogta a zsebében kotorászva.
- Hogy-hogy?
- Nincs nálam a kulcs - indult meg az említett sötétzöld fémkerítés felé. Nevetve másztam át én is.
- Melyik emeleten laksz? - kérdeztem a lépcsőkön baktatva felfelé.
- A harmadikon.
Amint felértünk megdermedt az ajtó előtt.
- Mi a baj? Ma semmilyen kulcs nincs nálad?
- Nem. Én becsuktam az ajtót - bök a résnyire nyitva hagyott ajtó felé.
Halkan kinyitotta az ajtót. Lélekben felkészítettem magamat arra, ami várhat bent. Lassú, puha léptekkel követtem Castielt. Látszólag semmi nem tűnt el, minden a helyén volt, bár fogalmam se volt, minek hol a helye. A kicsi nappaliban senki nem volt, a fürdőben és a konyhában úgyszint. Megálltunk egy becsukott ajtó előtt. Rejtjelezve megbeszéltük, hogy én kint maradok. Lassan kinyitotta az ajtót, majd mikor bepillantott a szobába hangosan felnevetett.
Átpillantottam a válla felett. Egy fiú feküdt keresztben az ágyon. Ezüstös haja össze-vissza lógott, ugyanis ahogy feküdt, a feje lecsúszott az ágyról. Úgy nézett ki kellemesen szundít, szája szélén kis nyálcsík kezdődött. Érdekes, kicsit viktoriánus beütésű ruhát viselt. Cipő nem volt rajta, az a falhoz támasztva pihent.
Castiel leguggolt mellé, és valamit belesuttogott a fülébe. A fiú reflex-szerűen felült, ijedten körbenézett.
- Mennyi az idő? - kérdezte rekedten.
- Régen láttalak, Lysander. Mi szél hozott? - röhögött Cast.
- Meglátogattalak. Nem is örülsz?
- Nem voltam itthon.
- Nyitva volt az ajtó.
Lysander (mint megtudtam) rám emelte a pillantását. Alaposan végigmért és elmosolyodott.
- Ki a hölgy? - kérdezte, közben még mindig engem figyelt.
- Luca - biccentettem.
Felpattant odaszaladt hozzám, és meghajolt. Majd felnézett, elkapta a kezem, és lágy csókot nyomott rá. Hirtelen, a döbbenettől azt se tudtam, hogy melyik nemet képviselem.
- Én helyedben nem kezdenék ki vele... - óvta Őnagysága, vigyorogva.
Óvhatta is. Kiegyenesedett, és gyorsan magához húzott. Megpörgetett kétszer, mintha táncolnánk. Ellenkezni se volt időm, pedig nem volt ínyemre a helyzet. Majd elkövetett egy hatalmas hibát: belemarkolt a fenekembe. Felháborodva a vörösre pillantottam, aki vigyorogva vállat vont.
Oké, ezt belegyezésnek veszem.
A térdemet felrántva kicsit átrendeztem a belső szerveit. Elengedett, kicsit meggörnyedt. Pedig nem is voltam durva.
Ijedten kapkodta a tekintetét köztem és Cast között.
- Én szóltam. Ő az enyém. - állt fel Őnagysága.
- Értettem - lehelte Lysander, immár kiegyenesedve.
- Álljon meg a menet! Én nem vagyok senkié! - csattantam fel. Cast közelebb lépett hozzám, és száját az enyémre tapasztotta. Kissé megremegett a lábam, és meggyorsult a szívem.
- De, az enyém vagy - vált le rólam.
- Idióta - csókoltam meg. Karjaimat a nyaka köré tekertem, ő a derekamat ölelte át.
- Menjetek szobára! - húzta fel a bakancsait Ezüstherceg.
- Ott vagyunk - vontam vállat.
- Akkor nem is zavarok - indult kifelé a szobából. Castiel utánament, egy "mindjárt jövök" odaszólással.
Még mindig meglepetten álltam a falnak támaszkodva.
Mi a franc volt ez?
Körbejártam a szobát, nézelődtem. A fehér szobában volt egy ágy, egy nagy szekrény, egy komód-féleség, és egy fotel. A szekrényben, tippem szerint, ruhák voltak. A komód az ágy mellé volt tolva, éjjeliszekrény gyanánt. Mindössze egy kislámpa, és egy összecsavart telefontöltő volt rajta. Kényelembe helyeztem magam a fotelban. Felfedeztem a karfára hajított pólót. Kellemes illat áradt belőle. Nem tehettem róla, vonzott az aroma, így az arcomhoz emeltem a ruhadarabot. Átjárta a testem a fűszeres-trópusi illat. Nem is tudom leírni, milyen illat volt. Olyan Castieles.
- Mit csinálsz? - jött a kérdés az illat tulajdonosától.
- Öhm... semmi különöset - tettem le a pólót rajtakapottan.
- Szagolgattad? - nevetett fel.
- Tetszik az illatod, na...
- Csak az illatom?
Nem válaszoltam,csak figyeltem, ahogy végigdőlt az ágyon. Feje alá rakta a karjait és hatalmasat ásított.
- Ki volt az a fiú?
- Ki? Lysander?
- Aha - lépdeltem az ágyhoz.
- Ő egy régi barátom - mesélte, miközben a rátelepedtem, és a mellkasára fektettem a fejem. - Talán pisis korunk óta ismerjük egymást. Tavaly együtt alapítottunk egy zenekart is. De aztán, mióta elköltöztem, nem beszéltünk.
- És miért volt a házadba?
- Tegnap kidobta a csaja, és hozzám jött vigasztalódni. Részegen. Szerintem még mindig kicsit spicces volt.
- Akkor alapjáraton nem szokott ilyen lenni?
- Mire gondolsz?
- Hát... Perverz...
- Nem, egyáltalán nem. Sokkal jobban képes visszafogni magát - nevetett.
- Akkor jó.
Egy ideig csendben feküdtünk. Hallgattam a szívverését, éreztem az illatát. Azt hiszem, azt az illatot soha nem fogom elfelejteni...
Hihetetlen, hogy azóta is, ha eszembe jut az apám, kiráz a hideg, és jeges verejték folyik végig a gerincemen. Megremegek, és a jó emlékeimet róla felváltotta az az egy éjszaka, és a tárgyalás rémálma. Mert igen, nekem is vallomást kellett tennem ellene. Ezt az érzést még Deborahnak és a piócának se kívánnám. Vallani a saját apád ellen.
- Most mi lesz? - kérdeztem suttogva, hangot adva a kétségeimnek.
- Semmi - mondta komolyan. Olyan volt, mintha mind a ketten ugyan azon gondolkodtunk volna. - Nem fog történni semmi, amíg itt vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése