7. Nem akarok emlékezni...

Valaki rázott. Kinyitottam a szemem, és aput láttam az ágyam felé hajolva.
- Apa, mit keresel itt? - kérdeztem, mivel ő már több hónapja nem lakott velünk.
- Cssss - csitított. - Még felébreszted a húgodat.
Kinga a mellettem lévő ágyban feküdt, csendben szuszogott. Apa a karomnál fogva felrángatott, alkarjával magához szorított. Rettentően megrémültem, amikor felfedeztem a gatyája szegélyén lévő dudort. Már tíz éves fejjel tudtam, mi púposodik ott.
- Apa, nem kapok levegőt... Mit művelsz? - nyöszörögtem.
Rám se nézve a számra tapasztotta a kezét. Kicsordult az első könnycsepp a szememből. Segítségért akartam kiabálni, de nem tudtam. A tehetetlenség marcangolta a testem. Mintha a falunkra festett mackók is ijedten meredtek volna rám. Legördült az arcomon a második, majd a harmadik pici könnycsepp.
Apa elindult az ajtó felé. Azon kiérve anya szobája felé vette az irányt. Keze a nadrágkorcban lévő pisztoly felé csúszott.
Dobálni kezdtem magamat, ki akartam szabadulni, és odafutni anyuhoz, figyelmeztetni, hogy mi készül. Sikítani, ordítani akartam. Ellenben apa csak még szorosabban fogta a nyakam. Egyre fogyott a levegőm, és nekem csak azon járt az eszem: miért? Azt hittem szeret. Azt hittem, hogy azért kell elmennie, mert anyát nem szereti, és én mindig is azt hittem hogy engem... Szeret.
 - Hazaviszlek. Elviszlek, és együtt fogunk élni, boldogan. Csak én és a kislányom - suttogta a fülembe. - Minden szép lesz, csak előtte el kell intézni valamit.
Benyitott a szobába. Megpillantotta az ágyat, és gondolkodás nélkül belelőtt abba. Háromszor.
Ijedten  felzokogtam. Apu elengedett, és az ágyhoz rongyolt. El akartam szaladni, de a félelemtől, hogy mit láthatok a szétlőtt ágyban, ledermedtem, lábam a földhöz tapadt. Apa felrántotta a takarót, de csak néhány lukas párna hevert az elképzelt látvány helyett.
Odafutott hozzám, letérdelt elém, és kedvesen elmosolyodott.
- Semmi baj, picim - suttogta, és letörölte az egyik könnycseppet az arcomról.
- Ne érj hozzá - hallottam anya hangját a hátam mögül.
Apa felállt, és megfogta a kezem.
- Azt mondtam, ne érj hozzá! Dobd el a fegyvert! - kiáltott anya.
- Elviszem, haza, hozzám. Ő az én gyerekem is, nem veheted el tőlem!
- De megtehetem. Téged börtönbe kell zárni, pszichopata! - préselte ki anya magából, összeszorított fogakkal. Még mindig pisztolyt szegezett apura. Még sose láttam ilyennek. Szemében gyűlölet lángolt, teste megfeszült, megmerevedett. Haja kócos volt, vérzett.
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Ó, igazán? Kérdezzem meg a halott kislányt, akit a hotelszobádban találtak, a te ujjlenyomataiddal borítva?
- Azt hittem ő volt az! - ordította. - Azt hittem Lucát kaptam el! De most már biztosan ő az! Ha nekem meg kell halnom, akkor együtt halunk, boldogok leszünk! A mennyben!
Sátáni nevetést hallatott, amitől kirázott a hideg, rossz értelemben. Felemelte a pisztolyt, és a halántékomhoz tartotta.
- Búcsúzz el anyutól - nevetett.
Ebben a pillanatban anyu könyökön, vállon, majd térden lőtte aput. Kínüvöltve rogyott a földre, elhajítva a stukkert. Anyu odalépett hozzá, leguggolt, és karjait hátrafeszítve megbilincselte.
- Horváth Péter, letartóztatom gyilkosságért és gyilkossági kísérletért.
Szirénák zaja közeledett, majd a fényük villogott be az ablakon. Megérintettem az arcom, remegő kézzel végighúztam rajta az ujjamat. Véres lett az ujjam. Az arcomat beborította az apám vére.
Rémülten felsikoltottam.

Hevesen dobogó szívvel ültem fel az ágyamon. Körbenéztem, és amikor realizáltam, hogy csak egy álom volt, kissé megnyugodtam. Aztán kitört belőlem a sírás.
Az álom az egyik legrosszabb emlékem volt, tíz éves koromból. Anyuék éppen váltak, és apu már nem lakott velünk. Rettenetes érzés újra átélni azt az éjszakát. Azt sem tudom, hogy miért hívom azt a szörnyeteget az apámnak, pedig már rég kitagadtam a családból.
Dani rontott be a szobámba. Felnéztem rá. Ijedten villogott a csokibarna szeme, látszott  rajta, hogy most kelt ki az ágyból.
- Jól vagy? Felébredtem a sikolyodra - ült le mellém.
- Igen, vagyis nem... Megint róla álmodtam.
- Jaj kicsim....
Szorosan átölelt, és hagyta, hogy zokogjak a mellkasára dőlve. Igen, ez a férfi az igazi apám. Majd tíz percig így ültünk, majd amikor csöpögősre bőgtem a pólóját, adott egy puszit a homlokomra, és visszament aludni.
Sokáig nem tudtam elaludni, de egy óra forgolódás után, sok jó dologra gondolva, végül elaludtam.