9. A bál estéje 1/2

Sziasztok!
Szombat van, úgyhogy itt az új rész.  Ezentúl próbálok majd minden szombaton (vagy vasárnap) hozni egy részt. Addig is, jó olvasást! :))

~A fejezet Castiel szemszögéből íródott~

Szombat reggel, illetve délben kászálódtam ki az ágyból. Akkor is csak azért, mert éhes voltam. Leballagtam a konyhába, és csináltam magamnak egy rántottát.  Tányérral (és a rántottával) a kezemben  leültem a laptopom elé, bekapcsoltam egy kis zenét. Mikor tizennyolc lettem, novemberben, véglegesen átköltözhettem a saját lakásomba. Viszont nagyon furcsa és zavaró még a csend, elvégre egy lánytestvérrel felnőni sok zajjal jár. Anyám még mindig ki vannak borulva egy kicsit, hogy az ő pici fia felnőtt, így kéthetente meglátogat. 

Úgy döntöttem, hogy még lustálkodok egy kicsit, így megnéztem a Vasembert és a Bosszúállókat. Hát igen, még mindig imádom a Marvel filmeket.

Filmnézés közben elszaladt pár óra, és három körül elmentem lezuhanyozni. Azután, mint egy rossz tinilány, a nyitott szekrényem előtt álltam, és gondolkoztam, hogy mit is kéne felvennem. Nagyon kiöltözni nem lett volna hozzám illő, így a szmoking szóba se jöhetett, és azért póló-farmer kombóban se jelenhettem meg. Végül egy sötétszürke vászonnadrágban, fekete pólóban, fekete tornacipőben és világosbarna zakóban unatkoztam a kanapén. Nem volt mit csinálni, szóval úgy gondoltam átmegyek a hippihez. Lehet kicsit még korán volt,mivel négy óra volt, és hatkor találkoztunk volna, de nem érdekelt. Unatkoztam.

Felkaptam a bukósisakom, és motorra pattantam.

Tíz perc múlva Lucáék háza előtt parkoltam le. Egy tündérmesébe illő kis házban laktak. Fehér vakolatú ház, piros tetőcserepek, a ház tövében és ablakaiban virágoskert. Komótosan nézelődve végigsétáltam  lilás-vöröses kövekből kirakott úton, egészen az ajtóig. Megnyomtam a csengőt, semmi válasz megnyomtam még egyszer, mire egy sikoltás-szerű hang kiordította, hogy pillanat.
Majd kinyílt az ajtó. Egy alacsony lány állt az ajtóban, vörösesbarna haját két copfba fogta a fejtetején, és eszeveszettül rágózott.
- Kit keresel? - kérdezte, miután alaposan végigmért.
- Lucát.
- Gyere - tárta ki az ajtót. Beljebb léptem a nappaliba. A lány a lépcsőhöz szökdécselt.
- Luca! Itt az udvarlód! - kiáltotta.
- Ne bosszants, Kinga! Nincs barátom! - hallatszott az emeletről.
- Majd lesz - mondtam a lépcsőn lefelé trappoló hippinek. Ő megdermedt egy pillanatra, majd visszarendezte arcberendezését. Megköszörülte a torkát, majd így szólt:
- Miért jöttél? Még korán van.
- Unatkoztam - vontam vállat.
- És velem nem unatkoznál?
- Lenne egy-két ötletem, mit csináljunk - vigyorogtam.
- Perverz állat... - morogta, majd elindult a szobája felé. Mentem utána.

Lehuppantam az ágyára. Most, hogy így jobban megnézem, elég viccesen fest. Egy kertésznadrág volt rajta, aminek csak az egyik kantárja volt a vállán, a másik oldalt lógott. A gatya zsebeiből ecsetek és festékes tubusok meredeztek. a nadrághoz  egy egyszerű világoszöld felsőt húzott. Haját kontyba kötötte, arca és keze festékes volt.
- Én ezt még befejezem - bökött a festőállvány felé.
- Csak nyugodtan - dőltem el az ágyán. - Amúgy mit festesz?
- Delfint - mosolygott rám. - De már mindjárt készen van.
Előrántott a zsebéből egy tubust, és piros festéket nyomott egy kartondarabra. Előkapott egy ecsetet is, és a festékbe mártotta.
- Már nem azért, hogy kötekedjek, de egy delfin hol piros? - kérdeztem.
- Ne ítéld el a művészetem!
Csendben néztem ahogy fest. Úgy forgatta az ecsetet, mint a mesterek a kardot. Előkerült a fekete, a fehér és a kék festék is. Én ezekből maximum egy nagy pacát tudnék csinálni.

Tényleg hamar befejezte, alig volt egy óra. Ledobta az ecsetet az asztalra, és felemelte a vásznat.
- Kész - sóhajtotta.
Mögé lopóztam, és a válla fölött néztem a kész festményt.

- Lenyűgöző - leheltem, miközben átkaroltam a derekát. Kicsit meglepődött, de nem tolt el.
- Köszi...
Felpillantott az órájára, és az öt órát mutatott.
- Anyám borogass! Elszaladok zuhanyozni - mondta, majd a kezembe nyomta a vásznat, és kiszaladt a szobából. Letettem a művet az asztalára, és felfedezőútra indultam. Lucának meglehetősen sok könyvespolca volt. A legtöbb könyv írója Vavyan Fable volt. Sose hallottam még róla. Mondjuk alapjáraton olvasni se szoktam.
Ebben a pillanatban robbant be a szobába. Egy szál törölközőben, vizes hajjal.
- Hova sietsz annyira? Még van egy fél órád - mondtam.
- Még meg kell szárítanom a hajamat, fel kell öltöznöm, sminkelnem kell...
- Jó, nyugi - emeltem fel védekezőn a kezem.
Kivett a gardróbjából egy ruhát, illetve fehérneműt. Fekete, csipkés francia bugyit, és hozzá illő melltartót. Mindegy...
Kirohant a fürdőszobába, majd pár perc múlva vissza. Fel volt öltözve, bár a ruhához egy bolyhos papucsot húzott. Leült a fésülködőszekrénye elé, és előkapta a hajszárítót. Felfedeztem hogy van erkélye a szobának. Az erkélyajtó előtt lila muszlinfüggöny libbent. Kiléptem a szabadba. Beszívtam a sötétség és az este illatát, megfigyeltem a hangjait. Néhol már bagoly huhogott, tücsök ciripelt. Kicsit szepegett az eső, így ez egy igazi késő őszi éjszakának ígérkezett.
Megnéztem az időt, hat óra volt, majdnem pontosan.
- Fél óra múlva el kéne indulnunk - léptem beljebb.
- Kint voltál az erkélyen? - kérdezte, miközben szájfényt szegezett rám.
- Igen. Kellemes őszi idő van.
Visszafordult a tükör felé. Megfigyeltem, hogy a szemük festése közben a nők 90%-ának nyitva van a szája. Vajon miért?
Hangot adtam a feltevésemnek.
- Hát.... Nem tudom. Tényleg nem tudom - gondolkodott.
Utána direkt ügyelt rá, hogy csukva legyen a szája, ami néha elég viccesen nézett ki.

- Kész vagy? - kérdeztem, miközben az előszobában húzta fel a bőrdzsekijét.
- Naná!
Nyújtottam felé a bukósisakom, de elhárította a kezem. Kérdő tekintetemre megmagyarázta.
- Viszem apuét - mosolygott.
Kicsit már lehűlt az idő, mire kiléptünk az ajtón.
- Reméljük, a ruhád bírni fogja a száguldást - vigyorogtam rá, immár a sisak alól.
- Bírni fogja - biztosított, majd felpattant mögém.

Megálltam a suli előtt, leparkoltam a motort. Luca idegesen bámulta a tornaterem giccsesre díszített ajtaját.
- Baj van?
- Nem csak félek... Deborahtól. Nem akarom, hogy jelenetet rendezzen... - motyogta.
- Miért rendezne műsort?
- Hagyjuk - legyintett. - Menjünk be...
Persze rég tudtam, hogy miattam bunyóztak (dagadt is a mellem), de inkább játszottam a tudatlant, tőle akartam hallani.
Beléptünk a terembe. Elég sötét volt, csak pár kékes reflektor világított. A falakon kék-fehér krepp papír-girlandok lógtak, a plafonon a kék szín rengeteg árnyalatában pompázó lufik lebegtek. Sokan voltak már, pedig még csak tíz perce kezdődött a buli. Mindenki táncolt, a diákok egy masszaként dülöngéltek a lassú számra.
Luca körbenézett, gondolom a barátnőit kereste, majd rám pillantott.
- Táncolunk? - kérdeztem, megfogva a kezét.
- Nem tudok táncolni.

saját rajz :)

- Az nem baj - vigyorogtam.
Behúztam a táncparkettre. Megfogtam a derekát, ő a nyakamra rakta a kezeit.
- Egyszerű, csak ne görcsölj. Ez igazából nem is tánc, csak lötyögés - biztattam.
- Bocs, ha rálépek a lábadra.
Mindketten felnevettünk, és végre a szemembe nézett. Elmerültem a gyönyörű zöld szemében. Szinte látszott bennük az elevenség és a jókedv. Kicsit közelebb húztam magamhoz, majdnem összeért a testünk.
- Ne legyél olyan szégyenlős - mosolyogtam.
- Nem is vagyok - pirult el.
- Vörös az arcod...
A vállamra ejtette a fejét. Hallottam, ahogy beszívta az illatom, és ettől még inkább mosolyognom kellett.
- Ne foglalkozzunk az arcommal... - motyogta.
Felemelte a fejét, és közelebb hajolt az arcomhoz. Majdnem összeért a szánk, amikor hirtelen a padlóra került...