Hosszabb szünet után itt az új rész. Remélem tetszeni fog! ^^
- Aggódok érted - mondta Dani az asztalon könyökölve.
- Nem kell - feleltem.
Csütörtök volt, és miután az orvos megengedte, hogy felkeljek, kihasználtam az alkalmat. Délután átsétáltam anyuékhoz. Mármint a rendőrségre, mivel dolgoztak. A portás unottan megjegyezte, hogy pechem van, anya éppen pár pillanattal ezelőtt száguldott el egy nagycsaládi fegyveres hacacáréhoz. De Dani szerencsére még itt volt, és őt el tudtam kapni pár percre.
Gondterhelten ült velem szemben az irodájában. Vagyis nem is csak az övé, hanem a Gepárd Kommandó gúnynevű csapatnak kilenc másik tagjával osztozkodott a tágas, krémszínűre mázolt, otthonos berendezésű helyiségben. Dani a kedvenc bőrdzseki-ing kombóját viselte, Sötétbarna haja hátra volt zselézve, mint mindig.
- Hogy haladtok az üggyel? - kérdeztem, erősen utalva apa... Péterre.
- Őszintén? Nem jól. Eljutottunk Emett Callum lakására, de az üres volt. Pluszba még három hónap szabadságot is kivett, de semmi nyoma, hogy hova ment, mikor jön vissza.
- És?
- Összefoglalva lövésünk sincs, hogy merre keressük.
Megszólalt a telefon. Dani felkapta, majd elkomorult arccal le is csapta azt.
- Figyeljetek! - állt fel, és odafordult a társaihoz. - Mennünk kell. Egy bankrablásos túszejtéses balhéra vagyunk hivatalosak.
Mindenki felpattant, és kiviharoztak az irodából. Apa (elhatároztam, hogy őt fogom az apámnak szólítani!) rám pillantott.
- Bocsi, hercegnő. Vigyázz magadra! - mondta, és a többiek után rohant.
Olyan furán ejtette ki a hercegnő szót. Mindig hercegnőnek hív, de ez most más volt. Bár lehet hogy csak újra a paranoia beszél belőlem. Mióta találkoztam Victorral, meg a szőke sráccal, olyan érzésem van mintha figyelnének, és mindenki tudná, hogy engem védelmeznek. Annyi kérdés kavargott még mindig bennem, például, hogy mi az oka, hogy a levélben, amit Victor írt, magázott és hívott hercegnőnek, és miért tegezett amikor beszélt velem.
A gondolataimba mélyedve felálltam, és kisétáltam az épületből.
Már elkezdett sötétedni. Épp időben elértem a buszt, de egy nénike fellökött, mert ő sietett haza sorozatot nézni, szóval csak éppen hogy tudtam felszállni. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és kibámultam az ablakon.
Aztán nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Nem volt hányingerem, vagy ilyesmi, hanem mintha hirtelen gonosszá váltam volna. Oké, ez most biztos furán hangzik, de olyan érzés volt, mint amikor Deboraval kaptam össze. Mintha vártam volna valakire, akit utána elintézhetek. Le kellett vezetnem a feszültséget. A mellkasom elnehezült gyorsabban kapkodtam a levegőt. Elhomályosodott a látásom, bekönnyesedett a szemem. Mintha az agyamat egy fekete függönnyel terítették volna le.
A következő megállónál leszálltam a buszról. Egy megállónyi sétálást bőven kibírtam. Szükségem volt egy kis friss levegőre.
Zsebre vágott kézzel a sötétkék ég felé emelt arccal sétáltam. Nem voltam nyugodt, úgy éreztem, valaki figyel, így ötpercenként hátrafordultam. Egyszer egy hosszú fekete bőrkabátos fickót pillantottam meg. Azt hittem követ, de nem sokkal később lefordult az egyik utcán. Kicsit megnyugodtam, de azért gyakran hátrafordultam, és gyorsabban kezdtem szedni a lábam.
Aztán megbotlottam valamiben, és arccal beleestem a hóba. Valami nehéz telepedett a hátamra, és hátracsavarta a kezemet. Felsikítottam, de a nehezékem a számra szorította a kezét.
- Maradj csendben, ha nem akarsz meghalni - suttogta a fülembe nevetséges, furcsán vízhangzó hangon.
Felszisszent, és lepattant rólam a pasas. Majd szinte tizedmásodpercek alatt vissza is repült mögém, de most nem hagytam magam. Elfutottam előle. Legalábbis próbálkoztam. Utolért és a hátamra rúgott. összegörnyedtem, és ő ismét lesújtott: a nyakara ütött.
Fájdalomtól gyötörten eszembe jutott a nyakamban lógó kulcs. Letéptem a kulcsot a láncról, és a földbe döftem. Csodára várva becsuktam a szemem.
- Mi van, feladtad? Többet vártam volna a Howrett klán tagjától! - üvöltötte sátáni vigyorral az arcán.
A csoda csak nem jött. Feltápászkodtam, és felkaptam a földről egy vastagabb faágat. Lecsaptam, de ő alkarral kivédte. Mire újra támadhattam volna, kikapta a kezemből a fegyverem.
- Reméltem, hogy nem kell használnom, de most, hogy így alakult... - vigyorogta.
Leakasztotta az övéről a láncot. Ahogy a kezéhez ért, fellángolt. De nem vörösen, hanem feketén égett. Fellendítette a súlyos láncot, és rám csapott. Alkarral kivédtem. Éreztem, ahogy a fekete lángok belemartak a karomba, húsomba. Felszűköltem, és próbáltam elmenni a közeléből. Megint éreztem azt a furcsa, sötét gonoszságot. Ez elterelte a figyelmem, és megint ugyan azzal a karommal védtem ki a lánccsapást. A sikolyomtól is hallottam, ahogy a bőröm felserceg a sötétség alatt.. Potyogó könnyekkel a földre rogytam. Összeszorított fogakkal vártam a végső csapást. De az nem jött, csak egy elhaló hörgést hallottam.
Támadóm hátraesett, mély mellkasi sebet szerzett a megmentőmtől.Egy csuklyás fiút láttam nekem félig háttal. Talpig feketébe volt öltözve, kicsit hasonlított Victorék egyenruhájára. Az arca előtt valami furcsa maszkot viselt, így csak egy kiszökő szőke tincset láttam, de azt is csak egy tizedmásodpercig, mert gyorsan visszagyűrte azt a kapucnija alá.
Kettő kardot szorongatott. Majd pillanatokkal később támadott. Kapott pár ütést a hátára a láncos palitól, de amúgy gyorsan kivégezte.
- Nem kell félni, kis ribanc, ha nem én, akkor majd más elvisz hozzá! - hörögte a láncos, majd fekete porrá vált, és szertefoszlott a levegőben.
- Ne lélegezd be. Utolsó erejükkel még szétmarják a tüdőd - mondta ismerős hangon a csuklyás.
Nem vettem levegőt, amíg el nem szállt az utolsó fekete porszem is.
- Ki vagy te? És miért segítesz? - kérdeztem, el-elakadva a sírástól.
- Nem ismersz fel? - felnevetett, és leguggolt elém. - Mindegy. Azért segítek, mert ez a dolgom.
Elővett egy pici üvegecskét, és letekerte a kupakját. Felgyűrte a szétszakadt ingemet, mit sem törődve a fájdalmas sziszegésemmel. Beleöntötte az ibolya színű, elég sűrű trutyit a sebembe. Nem fájt, viszont hideg volt. Mintha egy marék havat szorítottam volna rá. A trutyi beszívódott, de csak annyira, hogy látni véltem a seb fekete szegélyét. A szöszke egy gyors mozdulattal letépte a szétszakadt ingujjam, és a sebre kötözte.
- Ez volt a kedvenc ingem... - morogtam.
Rám villantotta a borostyán színű szemeit, amitől elhallgattam. Felkapott, és sétálni kezdett velem Castiel háza felé. Nem tudom, ki ez a fiú, de rettentően ismerős. A hangja, a szeme, és na persze az illata is. Egy tiszta, friss illatot árasztott, nem tudom jobban megfogalmazni. Ezt érezni kell.
Lerakott a ház előtt, és a kezembe nyomta a kicsit földes kulcsot.
- Holnap reggelre már nem fog fájni a seb, de nyoma marad, minimum egy hétig, szóval a helyedben hosszú ujjú pulcsit hordanék egy darabig - mondta, majd elsétált a sötét éjszakában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése