19. Újabb gondok

Sziasztok!
Hoztam nektek egy extra hosszú részt, remélem tetszeni fog! 
Jó olvasást! <3 <3 <3

Kiröppentem a lakásból. Rögtön megállapítottam, hogy december van, és ilyenkor nincs meleg. Felhúztam a kabátom cipzárját, körbetekertem a nyakam körül a sálam, és felhúztam a kapucnimat, átkozva magam, hogy nem vettem fel a sapkám.
Sötétszürkésén derengett az ég, és fehér hópihéket ontott magából. Nem fújt a szél, és a hó se száguldott az arcomba, így egész élvezhető volt. Elvarázsoltan hallgattam a friss hó ropogását a talpaim alatt. A park felé vettem az irányt. Imádom ezt a helyet, télen viszont még lenyűgözőbb, mint máskor. A fák kecsesen, bár kicsit megrogyva a hó súlya alatt, hajoltak a sétálók fölé.  Lesöpörtem a havat az egyik padról, és letelepedtem rá.
Nézelődtem, és mindenhol nevetgélő tiniket láttam. Biztos most csengettek ki az utolsó órájukról. Eszembe jutott Dia és Alexy. Az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam őket. Sóhajtva a tenyerembe temettem a tenyerem. Szörnyű barát vagyok!
Eltökélten előkaptam a telefonom, és felhívtam Diát. Nem vette fel, úgyhogy a hangpostájára hagytam egy tíz perces üzenetet arról, hogy sajnálom, hogy szemét vagyok, találkozzunk, meg ilyesmi. Utána feltárcsáztam Alexyt.
- Halló?
- Szia! Luca vagyok!
- Oh... Szia.
- Figyelj... - sóhajtottam. - Tudom hogy haragszol rám...
- Luca, várj!
- Ne, hallgass meg! Szemét vagyok, nem foglalkoztam veletek, és az agyamat ellepte az a bizonyos rózsaszín köd, és...
- Hé, hé! Én nem haragszom! - vágott közbe.
- Nem? - lepődtem meg.
- Persze hogy nem! Nem akarjuk ezt megbeszélni élőben?
- Dehogyisnem! Mikor?
- Most, a parkban? - kérdezte.
- Szuper. Szia!
A telefonomat szorongatva bárgyún vigyorogtam. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nincs semmi baj. Már nagyon hiányzott a társasága, plusz biztos sok mindenről lemaradtam, és ő majd biztos elmeséli.
Alig hogy ez végigfutott az agyamon, meg is láttam Alexy világoskék üstökét a park bejáratánál. Vidáman felpattantam, és felé kezdtem futni. Ő is megindult, és amikor egymás közelébe értünk lelassítottunk, és lassított felvételben estünk egymás karjaiba, mint a romantikus filmekben. Nevetve megölelgettük egymást.
- Úgy hiányoztál - motyogta.
- Te is nekem.
- Nem merj még egyszer megbetegedni! - nézett rám nagy komolyan.
Felnevettem, és elindultunk. Nem tudtam, hova, csak sétáltunk a parkban.
- Amúgy, mit csinálsz itt? Azt hittem én fogok ideérni előbb, de úgy néz ki tévedtem.
Megköszörültem a torkom, és elmondtam neki, mi történt. Hirtelen megtorpant, és összeszűkült szemekkel nézett rám.
- Csak úgy otthagytad őket?!
- Hát...
- Teljesen megőrültél? Így csak rontottál a helyzeten!
Közelebb lépett hozzám, és felemelte a mutatóujját. Már tudtam mit fog mondani.
- Megint elfutottál a probléma elől! - kiáltottam vele együtt.
Hát igen. Nem igazán szoktam megbeszélni senkivel, ha valami bajom van, hanem inkább otthagyom a probléma forrását a fenébe. Például, még általánosban, sosem mondtam meg Kennek, hogy hagyjon békén, hanem inkább kerültem. Meg például ott van Debora meg Amber. Ők se tudják (talán sejtik...), hogy a falat bírnám kaparni, amikor megszólalnak.
Alexy elkapta a vállamat, és megfordított. Hátulról tolni kezdett a másik irányba.
- Most visszamész, és beszélsz velük!
- Minek beszélnék? Azért jöttem el, mert ez a téma csak kettőjükre tartozik - mondtam, és behúztam a kézifékem. Ennek következtében mindketten lehemperedtünk a hóba. A kékség feltérdelt, de engem nem engedett, lent tartott a földön.
- Mi van veled? Egy hónapja semmi bajod nem volt! - kiabálta.
Hirtelen késztetést éreztem, hogy mindent elmondjak neki. Tényleg mindent.
- Mert már semmi nem olyan, mint egy hónapja - morogtam, az arcomat a hóba fúrva. A sírás kerülgetett.
Rám nehezedett, rátámaszkodott a vállamra.
- Miért nem mondod el, mi tört-
A fiú elhallgatott, a súlya is eltűnt rólam. Felpattantam, és kézháttal letöröltem a könnycseppet az arcomról.
Alexy a földön térdelt, egy körülbelül 20 éves pasi csavarta hátra a kezét.
- Jól vagy? - kérdezte a hapsi, hátborzongató orgánumon.
- Engedd el, idióta! - kiáltottam.
Elengedte, és összefonta a karjait. Akkor, ahogy jobban szemügyre vettem a fazont, rögtön felismertem. Éjfekete haj, tengerkék szemek, és az a hang... 
- Miért nem lehet békén hagyni? - trappoltam közelebb Victorhoz. - Menj, varázsolj egy kicsit egy kis vízzel, nekem tök mindegy! Szórakoztasd magad, csak hagyj békén! Nem kell vigyázni rám, meg tudom védeni magam!
- Tényleg? - vigyorodott el keserűen. Elkapta a kezemet, és feltűrte kabátom ujját. - Ez is azt bizonyítja, hogy gyenge vagy - Mutatott az alkaromon húzódó fekete sebhelyre. 
Kirántottam a karomat a kezéből. Meglendítettem a karom, és fel akartam pofozni, de elkapta a kezemet. A tenyerére simította az enyémet.
- Ne érj hozzám... -sziszegtem.
Ebben a pillanatban olyat éreztem, mint még soha. Mintha elektromosság rázott volna meg, a mellkasomtól a tenyeremig végigfutott rajtam az energia. Viszont egyáltalán nem volt rossz érzés. Sőt! Feltöltődtem, hirtelen le tudtam volna futni a Maratont, vagy fel tudtam volna mászni a Mount Everestre. Ellenben Victor fájdalmas szisszenéssel elkapta a kezét, és megrendülten figyelte a tenyerét. Én az enyémet vettem szemügyre. Kékesen izzott körülötte a levegő, és egy kicsit szikrázott is, mint amikor villát dugnak a konnektorba.
- Mi történik? - suttogtam. ő is aggodalmasan nézett rám. 
- Elkezdődött... - mondta. 
Előkapott egy pici tarisznyát a zsebéből. Akkor tűnt fel, hogy egyszerű farmert, és egy kék inget viselt fekete zakóval. Hátrapillantottam, és Alexy aggódó tekintetével találkoztam. Victor felé bökött a fejével, és metakommunikálta, hogy lövése sincs mi folyik itt. Megnyugtatóan elmosolyodtam (legalábbis akartam), és visszafordultam a Victorhoz. Ő a földön guggolt, és az ujjával a hóba karcolt egy pentagram-szerű valamit. Leginkább egy hatágú csillagra hasonlított. A közepére helyezett egy apró fekete követ, amit a tarisznyából vett ki. 
- Victor Grinn üzenete a Tízek Tanácsának. Megkezdődött a átalakulás. Elkezdem az edzést. 
A fekete kavics felizzott, majd egy villanás kíséretében a pentagrammal együtt eltűnt.
A fiú felegyenesedett, és a szemembe nézett. Megfogta a kezemet, és érdeklődve forgatta. A halványkéken izzó levegő lassabban mozgott körülötte. 
- Holnap reggel kilenckor találkozunk itt. Addig vedd ezt fel - a kezembe adott egy pár fehér, ujjatlan kesztyűt. - Korlátozza az energiaáramlást. Holnap mindent elmondok.
Majd fogta magát, és odébbállt. Letérdeltem Alexy elé, és megfogtam a kezét. 
- Sajnálom - motyogtam. - Nem akartalak belekeverni.
Elmondtam neki mindent, amit tudtam. Érdeklődve figyelt, bár nem tudtam, hogy hisz-e nekem. Lent ültünk a földön. A nadrágom már kezdett átnedvesedni a hótól, és ahogy meséltem a sírás fojtogatott.
- Hiszel nekem? - kérdeztem.
- Ezek után? - nevetett fel. Válaszul csak megölelt. - Persze hogy hiszek. 
Itt elsírtam magamat. Az összes feszültséget és stresszt próbáltam kibőgni magamból. Majd Alexy eltolt magától, és a tenyerébe vette az arcomat, és hozzá elbűvölően mosolygott. Komolyan, ha nem tudom, hogy meleg, ott rögtön lesmároltam volna. 
- Átjössz hozzám? Nézhetnénk valami filmet, hogy megnyugodj... 
Mosolyogva bólintottam, és elindultunk feléjük. 

 És akkor nem vettem észre a felénk siető, majd megtorpanó Castielt.