34. Boszorka

Szép jó délutánt, drágáim~

Nem is tudom hol kezdjem. Két hónap késéssel azt hiszem rekordot döntöttem. Alkotói válságba kerültem, egyszerűen nem jöttek a szavak.

De végül mégis sikerült, meghoztam a következő részt! Yay! <3

Jaj, és a késés miatt el is felejtettem, hogy június 10.-én (az se ma volt már...) voltunk 2 évesek. Uristn!!! Köszönöm nektek, ti vagytok a legjobbak!! <3 *-*

Arra gondoltam, hogy a szülinapunk alkalmából feltennék egy plusz fejezetet, ami Victor eddigi életéről szól. Mit szóltok hozzá? Vagy van más ötletetek? Vélemények, ötletek jövetnek kommentben.

Jó olvasást~

U.i.: Ne utáljatok nagyon a vége miatt. ;)

~Victor~

Fél órája ültünk a fehér falak között. Megbeszélést hívtak össze, de nem igazán tudtam koncentrálni a hadnagyom szavaira. Szórakozottan hintáztam a székkel, miközben sakktáblára színeztem a jegyzetfüzetem négyzethálós lapját.

A helység sem segített a hangulatomon. Hatalmas, fehér, ovális asztal foglalt helyet a terem közepén, körülötte szintúgy fehér székek. Minden steril és tiszta, felfordult a gyomrom a takarítószer-szagtól.

Az asztalfőn ült a 3. egység hadnagya, Mr. Wilson, akinek még soha nem hallottam a keresztnevét. Őszülő haját hátrazselézve viselte, fakókék, vizenyős szeme szinte elveszett az arcában. Hosszú arca és csúcsos álla mellett alig látszott a halványrózsaszín, pengevékony szája. Arcát minden reggel simára borotválja, mégis, ha nap végén találkozik vele az ember, már csak a furcsán sötét színű borostáját tudta bámulni. Magas, beesett testalkatát és semmilyen megjelenését hangjával, és magabiztosságával kompenzálta.

- Továbbá meg kell említenem egy újabb bejelentést – felemeltem a fejem, és koncentráltam Wilson mondanivalójára. Ezek mindig érdekesek. Egyszer bejelentették egy kislány eltűnését, majd pár óra múlva vissza is vonták, mert elvileg megtalálták, csak sellővé változott, a bejelentő szerint. Máskor meg egy nagyon veszélyes, emberevő, szupergyors lajhár szökését jelentették be, de aztán elkapták egy sarokkal arrébb. – Egy fiatal nő szerint démonok szivárogtak a városba. Ennek az esélye közel lehetetlen, de azért ki kell vizsgálnunk.

Mindenki visszafojtott lélegzettel várta, hogy megtudja, vajon ki fog kimenni terepre. Egy ilyen munkának senki sem örülne. Általában rohadt unalmas, és a végén semmi se lesz belőle.

A hadnagy végighordozta a tekintetét a 25 megjelenten, majd hirtelen megszólalt.

- Huang és Sharp fog közbenézni a terepen.

Felsóhajtottam, ezt megúsztam, viszont a két fiú csalódottan morgolódott. Nekik bizony elcseszték az estéjüket.

Gyorsan felálltam, mielőtt az öreg meggondolhatta volna magát, és kislisszoltam az ajtón. Úgy döntöttem sétálok egyet, nem volt kedvem taxit hívni.

Pár saroknyira volt a lakásom, így csak fél órát kellett sétálnom. Kezdett melegem lenni, így lekaptam a sötétkék zubbonyt,ami az egyenruhához tartozott, és átdobtam a vállamon, stílusosan.

Már egészen besötétedett, a sötétkék égen csillagok virítottak, valahol tücsök ciripelt. Nagyot szippantottam a meleg, nyári éjszakai levegőből. Valamiért Luca jutott eszembe. Megjelent egy kép a szemeim előtt, ahogy kézen fogva sétálunk a közeli tó partján, ahogy rám mosolyog, Istenem az a mosoly, az az élettel teli, vidám vigyor, amit olyan régen láttam már… És akkor nevetve lehajolok hozzá, és…

Gyorsan megráztam a fejem, mielőtt kikészít a képzeletem. Csak kínzom magamat ezekkel a gondolatokkal, úgysincs esélyem nála. Amúgy se lenne megengedett a kapcsolatunk, hiszen én egy védelmező vagyok. Erkölcstelen lenne összejönnöm a védencemmel.

Nagyot sóhajtva lépdelek a ház felé. Csak megnehezítem a saját éltemet.

A ház elé érve előhalászom a kulcscsomóm, és próbálok beletalálni a kulcslyukba a sötétben. Amikor végre bejutottam a házba, bezártam magam mögött a bejáratot, és ráérősen megindultam a lakásom felé. Egy pillanatra megálltam Luca ajtaja előtt, még az is megfordult a fejemben, hogy bemegyek hozzá, de aztán inkább gyorsan bezárkóztam a saját lakásomba.

Feldúltan bevonultam a fürdőszobába, és a ruháimat ledobálva beálltam a zuhany alá. Hideg vizet folyatva magamra próbáltam lenyugtatni magamat, több-kevesebb sikerrel. Megdörzsöltem az arcom, ujjaimmal hátrafésültem a vizes hajamat. Kimásztam a víz alól, és egy törölköző társaságában kivánszorogtam a szobába. Magamra kaptam egy alsót, és egy melegítőnadrágot, és ledobtam magam az ágyra.

Próbáltam gyorsan elaludni, de behunyt szemeim előtt ismét megjelent Luca nevető arca. Beletemettem az arcomat a párnába. Akkora egy balfasz vagyok… Miért nem lehet egy kis nyugtom az életben?!

Amikor harmadjára se sikerült másra gondolnom, feladtam. Egy kis álmodozásból nem lehet baj, ugye?

¤

Valamikor az éjszaka közepén halk, fojtott sikításra keltem fel. Megállt bennem egy pillanatra az ütő, amikor realizáltam, hogy a hang a szomszéd szobából szűrődik át. Luca szobájából. Kipattantam az ágyból, és átstartoltam a folyosóra. Belöktem magam mögött az ajtót, és megragadtam Luca kilincsét. Nagy erővel nekifeszültem az ajtónak, arra számítva, hogy zárva találom. De nem, az ajtó nyitva volt, így én nagy robajjal behasaltam a küszöbre.

Reflexből arrébb gurultam, és landoltam az egyik fotel mögött. Aztán felfogta az agyam, hogy teljes csend ül a szobán, nem hallok ellenséges zajt. Óvatosan felálltam, és a semmivel kellett szembesülnöm. Pontosabban a harcra kész Lucával, aki gondolom betörőnek hitt, és egy asztali lámpát készült hozzám vágni.

Gyors pillantással konstatáltuk, hogy nincs ok az aggodalomra, megnyugodtunk. Vagy valami olyasmi. Mert én minden voltam, csak nyugodt nem. Mert megpillantottam a hosszú lábait, amit alig takart a pizsamának használt, túlméretezett pólója. A zavaromat leplezve inkább az ajtóhoz léptem, és becsuktam azt. Rendeztem az arckifejezésem, és felé fordultam.

Nagy megdöbbenésemre ő se volt a legjobb formájában. Az arca pipacsvörös színbe borult, amikor rám pillantott. Végignézem magamon: elfelejtettem pólót felvenni. Megmosolyogtatott a reakciójával. Felpislákolt bennem a remény, hogy talán tetszem neki. Gyorsan eltemettem magamban az érzést, majd később foglalkozom vele.

Inkább eltereltem a figyelmem, inkább közelebb léptem hozzá.

- Mi történt? Jól vagy? – kérdeztem. Csak most vettem észre a kisírt szemeit, és a könnyes arcát. 

Lerogyott az ágyra, és a kézfejével megtörölte az arcát.

- Csak rosszat álmodtam – morogta, és hátrafeküdt. Leültem mellé, és én is hátradobtam magamat.

- Akarsz róla beszélni? – kérdeztem. Bizsergés futott át rajtam, ahogy hozzámért a karja.

- Ki fogsz nevetni – húzta el a száját. Jesszus, de édes, ahogy fintorog…

- Dehogy is. Csak ha dínók üldöztek, akkor valószínűleg tényleg kinevetlek.

- Nem – kuncogott. – Apám volt – komolyodott el a hangja, én pedig megfeszültem. Azt tanították, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni az álmokat, ezért figyelmesen hallgattam, ahogy folytatja. – Egy folyosón futottam, és ő üldözött. Utolért, és a hajamnál fogva kapott el.  – Elhallgatott, és elszántan fixírozta a plafont. – Arra keltem fel, hogy hátulról leszúr.

- Hát, ez nem valami nevetséges dolog – jegyeztem meg.

Egy pillanatig feszült csend állt közénk. Éppen lefoglalta a figyelmem, hogy milyen jó illata van a hajának. Ez szörnyű, nem tudok miatta figyelni. Ezen gyorsan változtatni kell.

- Le akarom vágni a hajam – fordította hirtelen felém az arcát. Komolyság csillant a gyönyörű zöld szemében. Egyetértettem vele, végül is logikus a döntése. És, ha már küzdeni tanítom, talán, ha bevetésre kerül sor, tényleg biztonságosabb. De… Levágni a hosszú, tűzvörös loknijait? Nem is tudom…

- Segítek – támogattam mégis. Ha ő ezt szeretné, nem akadályozom meg benne.

- Köszönöm – mosolygott rám, amitől kihagyott egy ütemet a szívem. Vajon direkt csinálja?

Felkelt mellőlem, és a fürdőszoba felé indult. Mielőtt még utána indultam, megdörzsöltem az arcomat a tenyeremmel. Mit tesz velem ez a boszorka?

Megálltam a küszöbön, onnan figyeltem, ahogy összefogja a haját egy copfba, és megragadja az ollót. De nem tudja rávenni magát, hogy lenyisszantsa a tincseket. Mögé léptem, és gyengéden megfogtam az ollót tartó kezét. A tükrön keresztül pillantott a szemembe, és mintha olvasott volna a gondolataimban, átadta az ollót.

Megfogtam a copfot, és magamban megmosolyogtatott, hogy csiklandozzák a kezemet a puha hajszálak. Lassan végigvágtam a haját a hajgumi felett. Ahogy végeztem, felpillantottam. Luca csukott szemmel hagyta, hogy én csináljam az egészet. Ennyire bízna bennem?

Letettem a mosdó mellé a levágott copfot, és lekaptam a törülközőt az akasztóról. Hirtelen megcsapott a tusfürdőjének illata, amitől majdnem hanyatt vágódtam. Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy mennyire illik a lányhoz az illat, és hogy ez mennyire bejön nekem. Ki fogok borulni.

Gyorsan a vállaira terítettem az anyagot, és nekiláttam, hogy formát adjak a hajkoronának. Egyenként fogtam meg a tincseket, itt-ott rövidebbre vágtam őket. Kiélveztem, ahogy a hajszálak a tenyerembe simultak, ahogy megcsillan rajtuk a lámpa fénye.

Végül leraktam az ollót a mosdó mellé, és levettem róla az összehajazott törülközőt.  Egy pillanatra azt hittem, hogy Luca elaludt a procedúra alatt, de kinyitotta a szemét, és belebámult a tükörbe. Végigfuttatta az ujjait az új frizuráján, hátul beletúrt a tincsekbe.

Aztán sírva fakadt, és a szája elé kapta a kezét.

- Ilyen szörnyű lett? – ijedtem meg, de hevesen megrázta a fejét.

- Nem, csak… - a tenyerébe temette az arcát. – Castiel imádta a hosszú hajamat.

- Imádta…? – értetlenkedtem, de mire leesett, ő is kimondta.

- Szakítottam vele – mondta egyszerűen. – Tegnap este.

- Jaj, Lucy… - nyögtem, mire felpattant, és átölelte a derekam. Kicsit meglepődtem, de én is a vállai köré fontam a karjaim, és még jobban magamhoz szorítottam.

Ettől féltem. Ezért nem akartam, hogy találkozzanak. Tudtam, hogyha beszélgetni kezdenek, Luca dobni fogja. Nem akartam, hogy megszakadjon a szíve, ahogy elzavarja. De biztos jobb is így. Ami nem működik, azt nem kell erőltetni.

- Szeretnéd, hogy csendben elintézzem azt a seggfejet? Számtalan kivégzési módot ismerek, brutálisabbnál brutálisabbat…

- Nem, hagyd csak – nevetett. Könnyes szemmel rám pillantott, és rettenetes késztetést éreztem, hogy megcsókoljam. Becsületemre szóljon, nem tettem meg. Inkább a szoba felé tereltem.

Lefektettem az ágyára, és ráhúztam a takarót. Ahogy felé hajoltam, ismét megcsapott az illata, és minél hamarabb messze akartam tőle kerülni, mielőtt hülyeséget csinálok.

Viszont ahogy fel akartam egyenesedni, elkapta a kezem.

- Maradj itt – suttogta. Valami nyugtalanító csillant a tekintetében. – Ne hagyj egyedül…

Összeszorítottam a szemem, és kifújtam a levegőt. Belepillantottam a szemébe, s nem tudtam neki ellenállni.

- Akkor… - mondtam, de elég nyeglére sikerült, így megköszörültem a torkom, és újra kezdtem. – Akkor áthozom a takaróm, és befoglalom a kanapét.

- Ne! – mondta, és még közelebb húzott magához. – Aludj mellettem.

Éreztem, hogy izzadni kezd a tarkóm. Tudtam, hogy nagyon rossz ötlet, tudtam, hogy nem leszek képes mellette „csak” aludni, és mégis… Lefeküdtem mellé az ágyra.

Luca hozzám bújt, és eligazgatta rajtam a takarót. Rám emelte a hatalmas, világoszöld bociszemeit, és… Egyszerűen nem tudtam mit csinálni.

Óvatosan közel hajoltam hozzá, és az ajkaihoz érintettem az ajkaim. Mintha áram rázott volna meg, és mégis jól esett. A lány magához húzott, és a testét az enyémhez préselte. Vadul, kétségbeesetten visszacsókolt. Éreztem a bőre puhaságát, a teste melegét, a szívverését. Tenyereimet az arca két oldalára simítottam, úgy húztam közelebb magamhoz. A fejemben kezdett elhalványulni a vészcsengő hangja, és a hangocskát se hallottam, ami figyelmeztetett, mekkora baromságot művelek. Nem érdekelt.

Egy lélegzetvételnyire elváltunk, összetámasztottuk a homlokunk, kis pisze orra az enyémhez ért. Világoszöld írisze mintha sötétebb lett volt. Vékony izzadságréteg csillogott a bőrünkön, és behálózta azt, mintha valami pici pók hálója. És nem tudtam figyelmen kívül hagyni a bőre csábító illatát sem.

Azt hiszem, elbűvölt ez a boszorka.