Sziasztok drágáim! <3
Hol is kezdjem... Ezt a fejezetet még a szünet elején akartam hozni, aztán ismét nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én akartam.
Na minegy, itt van, kész van, picit depis, de hát ilyen is kell néha. :D
Jó olvasást!
Véleményeket szívesen fogadok!^^
Hányingerem támadt, és kétségbeesetten kapkodtam levegőért. Teljesen bepánikoltam, amint megtudtam, hogy az apám megtalált. A félelem jeges karmokkal marcangolta a bensőmet.
Oldalra pillantgattam, hátha találok valami kiutat. Vagy talán egy csoda is jól jött volna, ha már itt tartunk.
Amúgy meg hol van Victor, amikor szükségem lenne rá?!
- Jaj, kislány, durva dolgokba keveredtél - egyenesedett fel előttem Emmett. Piszkosszürke szemével Castielre pillantott. - Te meg... Veled még elszá-...
Nem tudta végigmondani, mert valami kék elsodorta, és a férfi keményen a földhöz csattant. A gorillák minket félrelökve rászegezték a pisztolyt a kék valamire. A valamiben Victort véltem felfedezni. Gyorsan felpattant, és a két vadbaromnak ugrott. Valami csillant a férfi kezében, talán egy kisebb tőr, nem tudom. Nem láttam tisztán. Aztán az egyik, majd a másik gorilla is fekete porrá robbant szét. Reflex szerűen nem vettem levegőt, rémlett valami, hogy nem szabad belélegezni ezt a hamut.
Castre sandítottam. Úgy látszott, nem nagyon rázta meg a dolog. Talán, mert nem látta mi történt. Vagy talán már látott ilyet.
Victor elém lépett. Lehajolt, hogy a szemembe tudhasson nézni. Nem vagyok alacsony termetű, de ő még így is egy fejjel felém magasodott. Már majdnem megszólaltam, amikor felemelte a kezét, ezzel belém fojtva a szót. Lassan megindult a keze az arcom felé, és azt hittem meg akar simogatni, vagy valami. De nem, ehelyett megpöckölte a homlokom.
- Aúú! Ezt most miért kellett?! - kaptam a sajgó homlokomhoz a kezem.
- Minek jöttél ide, hígagyú? Meg akarod öletni magad? - kérdezte hidegen.
- Csak hősködi akart! - kiáltott fel Sasha.
Lehunytam a szemem, és gondolatban jól megrugdostam az akadékoskodó nőszemélyt.
- Durva - morogta, majd elcsendesedett. Hála égnek, mert mindig fájni kezd a fejem, ha vele beszélek.
- Nem akarok akadékoskodni - szólalt meg Castiel, így mindketten ránéztünk. - de te ki a rák vagy? - mutatott Victorra.
- A kölyök lát engem - súgta az említett.
- Na ne mond! - csattantam ingerülten. - Van egy olyan érzésem, nem most találkozik először démonokkal se.
- Mi van? Ti most szívattok?! - kiáltott fel idegesen őnagysága.
- Miért mindig én kapom az újoncokat, és a hülyéket? - sóhajtott Victor színpadiasan, majd elindult kifelé a zsákutcából. Mérgesen ránéztem Castielre.
- Vérzik az orrod - mondtam, majd Victor után indultam.
Már negyed órája gyalogoltunk a kihalt éjszakai szellemvárosban. Ahogy kanyarogtunk az utcákon, befordultunk egy rakatnyi sarkon, elvesztettem, hol járunk. Ismeretlen házak magasodtak fölénk, sötétszürke falaikat még firkák se színesítették. Nem törtük meg a nyomasztó csendet, teljes hangtalanságba burkolózva követtük Victort. Pedig lett volna egy pár kérdésem.
- Amúgy - kezdtem, megunva a gondolataimat. Vagyis, hát inkább nem is akartam a történteken gondolkozni. - Hova is megyünk?
Nem érkezett válasz, csak egy fáradt sóhaj, így én is csöndben maradtam.
Végül Victor megtorpant egy elhagyott épület előtt. A város kihaltabb részén jártunk, és ha ez nem lett volna elég nyomasztó, még itt van egy lepukkant, betört ablakú gyárépület-szerűség is, és nagyon az az érzésem, hogy be kell mennünk ide.
Jóslatom szerint Victor levette a méretes lakatot a kapuról, és belökte az ajtót. Halkan nyüszítve beléptem a férfi után, belegabalyodva egy óriási pókhálóba. Nagyon nőiesen el is káromkodtam magam.
- Miért pont ide jöttünk? Nem figyelünk egy pillanatra, és felfal a kosz - mondtam halkan.
- Ne nyavalyogj - szólt rám Castiel.
- Te ne szólj hozzám! Éppen nem vagyunk beszélőviszonyban! - emeltem fel a hangomat.
- Kuss! - mondta Victor, megállva a helyiség közepén. Körbenézett, és megindult a porlepte lépcsők felé.
Eszembe jutott egy horrorfilm, amiben a csajt nem a gyilkos ölte meg, hanem megfulladt a portól. Kezdek paranoiás lenni?
A sötétséget néhány csíkban megtörte a sárgás lámpafény, ami a bedeszkázott ablakokon szűrődött be. Arra elég volt, hogy a porszemeket (vagy pamacsokat) megfigyelhessük az állott, penészszagú levegőben, de a haladásunkat nem nagyon segítette. Csak egy futószalag és egy rozsdás rakodógép körvonalait tudtam kivenni a homályban. Az összes vészjelzőm villogott, és az idegeim kezdtek tropára menni.
Victor lába alatt megnyikordult a fém lépcsőfok, én meg ijedtemben majdnem lecsaptam a mögöttem haladó Castielt.
- Hülye liba... - motyogta, és elgondolkoztam rajta, hogy tényleg orrba vágom.
Ahogy felértünk az emeletre, amiből csak egy vastagabb perem maradt, Victor a szemben lévő ajtóra mutatott.
- Átkelünk a Holtak világába. A híd túloldalán őrök fognak várni ránk - mondta, majd kissé aggódva nézett rám. - Menni fog?
Összeszorítottam a fogam, ahogy visszaemlékeztem legutóbbi alkalomra. Akkor majdnem megöltem Victort. Valahogy megértettem az aggodalmát.
- Majd meglátjuk - nyögtem.
Lassan, mélyeket lélegeztem, próbáltam lenyugtatni a zakatoló szívem. Összeszorított szemmel hallgattam, ahogy Victor a falba szúrja a kulcsot, és megnyitja az átjárót.
- Nagyon rossz előérzetem van - susogta Sasha, megerősítve a gyanúmat, miszerint valami nincs rendben.
Victor ment elől, utána én is átléptem a fénnyel teli kapun. Odaát megcsapott a kellemetlen hideg és a szúrós kénszag. A barátságtalan sziklafalról lassan csepegett a víz, bepárásítva az amúgy is nehéz levegőt. Előttem tátongott a feneketlennek tűnő szakadék, s átívelt felette rémálmaim kőhídja.
Halk, érthetetlen susogás ütötte meg a fülem. Csak néhány szó értettem: elmúlás, hazugság, halál. Hm, kellemes.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Menni fog - mondogattam magamnak, majd egy kicsit bátrabbam léptem Victor után a nyirkos kőhídra. Castiel csendben követett.
Lepillantottam a a korlát felett. A mélyben fekete füstszerű anyag hömpölygött, egyszer vigyorgó arcot, máskor rémült szarvast formázva.
Hirtelen megdermedtem. Felülkerekedett rajtam egy furcsa érzés. Megmarkoltam a korlátot, és felugrottam rá. A testem magától cselekedett, mintha a mélyben egy gigantikus mágnes lett volna.
Bizarr módon vonzott a mély.
Hátrasandítottam, tekintetem találkozott a két leblokkolt férfival.
A susogó hangok egyre barátságosabbnak tűntek, hívogattak. Azt mondták segítenek. Hogy megoldják a problémáimat, és hogy így megelőzöm a szeretteim szenvedését.
Hogy így vége lesz az egésznek.
Kicsordult egy könnycsepp a szememből. Igen, gondoltam, így lesz a legjobb.
- Nem! Ne hagyd, hogy bemásszanak a gondolataid közé! - kiáltotta Sasha.
Kipattantak a szemeim. Hülyeség. Miért akarnék meghalni?
Kitisztult a fejem, meg akartam fordulni, de mintha ezernyi kéz ragadott volna meg, és próbáltak volna lerántani.
Még láttam, ahogy Victor felém kap, de el már nem kaphatott. Elernyedtek az izmaim, és tehetetlenül levetődtem a mélybe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése