26. Nem vagyok egyedül

Ahoy!~

Rettenetesen sajnálom hogy ismét(!) elkéstem a fejezettel. A szakmai gyakorlatomat elcseszték, szóval csak július elején fejeztem be. Nagyon nehezen jött a fejezet, többször átírtam, kitöröltem, mert nem tetszett. Meg aztán el is lustultam, mert hát nyár van, meleg van stb. Értitek :D

De végül sikerült megírnom, már itt is van!^^^

Jó olvasást, és ugyanúgy várom a kommenteket, mint eddig! <3

Ui.: Elszúrtam, lemaradtam róla, de... június 10.-én volt 1 ÉVES a blog!!!!!

Köszönök nektek minden eddigit, na meg a majd' 10000 megtekintést! ;) <3 <3 <3

Amikor felébredtem, nem nyitottam ki a szemem. Nem gondoltam semmire, nem is tudtam volna. Nem emlékeztem semmire. Teljesen üres volt a fejem. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam, hogy egyáltalán élek-e. Nem tudtam, hogy fázok, vagy melegem van, hogy fáj-e valamim, vagy nem. Nem tudtam semmit. Csak az engem körülölelő sötétséget tudtam beazonosítani. De nem mertem kinyitni a szemem.

Aztán meghallottam egy hangot. Valamit ismételgetett, folyton ugyan azt mondta. Később rájöttem, hogy engem szólítgat, a nevemet ismételgeti. Hogy erre honnan jöttem rá, azóta se tudom.

Apró érzések kezdtek kibontakozni bennem. Például érzékeltem a szemhéjamon keresztül beszűrődő fényt. És félelmet is kezdtem érezni. Féltem, hogy mit fogok látni, ha végre láthatok. Nem éreztem felkészültnek magam erre. És mégis, az az ismerős, szinte már kedves hang egyre csak szólongatott, és én menni akartam.

Mégis csak kinyitottam a szemem. A hirtelen beömlő fény egy pillanatra megvakított, és ijedtemben hangosan ziháltam, és valami hideg, fémszerű anyagot markoltam meg. Rájöttem hogy fázok, mintha még a testem is vizes lett volna.

Ahogy kitisztult a kép, egy vajszínűre mázolt falat pillantottam meg. Fehér csempe szegélyezte, és egy finom arany csík futott végig raja. Kicsit arrébb nézve egy tört fehér mosdókagylót, és egy szekrényt pillantottam meg. Ez egy fürdőszoba - realizáltam meglepetten.
Valami hozzáért a vállamhoz, úgyhogy odakaptam a fejem. Egy szőke, borostyán szemű fiú térdelt mellettem. Világoskék inget viselt, az ujját könyékig feltűrte. Arca aggodalmat tükrözött, de a tekintetében egy kis megkönnyebbülés bujkált. Dermedten bámultam, fel akartam ugrani félig fekvő testhelyzetemből, mégse tettem. Tudtam, hogy ismerem, de nem tudtam, mi a neve. Bíztam benne.
- Hála az égnek - törte meg végül a csendet. - Nem úgy tűnt, hogy fel fogsz ébredni.
Összehúztam a szemöldököm. Tisztában voltam vele, hogy nem emlékszek sok mindenre, de a neve itt volt a nyelvem hegyén.
- Mennyire emlékszel? Elég durva dolgok mehettek végbe a fejedben...
- Nataniel - mondtam felbuzdulva. Boldogan vettem tudomásul, hogy tudok a nevéhez csatolni pár emléket. Elvigyorodtam. - Inkább mond el, hol vagyunk, mert elég ramatyul érzem magam.
- Ramatyul?
- Széthasad a fejem, nem túl sok mindenre emlékszek, és fázok.
- Emlékszel mi történt? - kérdezte, mire csak megráztam a fejem.
- Követtél a sulitól, egy sikátorban elintéztünk pár démont, te pedig felgyújtottál egyet. Majd elájultál, és belázasodtál. Gondoltam nem hagylak kint az utcán, így elhoztalak a házunkba. Szóval konkrétan nálunk vagy, konkrétabban a fürdőkádban fekszel.
Lepillantottam, és tényleg a kádban feküdtem. Tiszta logikus. Nem, mégsem.
- Miért fekszem a fürdőkádban? - kérdeztem végképp összezavarodva. 
- Hát... - kezdte elvörösödve. É n meg kezdtem kétségbe esni. - Valahogy próbáltam levinni a lázad... Hideg vizes ronggyal  - mondta, és egy ideges nevetést hallatott.
Felültem, és megszemléltem magam.A felsőm szegélye és a hajam vizes volt. A bakancsom, és a pulcsim nem volt rajtam, ezen kívül ugyan abban a ruhában voltam, mint reggel. Megint megörültem, hogy erre is emlékszek. 
- Tudod... - mondta Nat, mire odafordultam. - Az emlékeid egy fél órán belül teljesen visszatérnek.
Lassan bólintottam. Nateniel zavartan vakargatta a tarkóját, és kerülte a tekintetemet.
- Köszönöm - mondtam, és hálásan rápillantottam.

Egy órával később az ágya szélén ültem törökülésben, és már egy száraz, fehér póló volt rajtam, amit Natenieltől kaptam.
Éppen próbáltam feldolgozni az imént hallott információkat. Nat velem szemben ült egy gurulós széken, összefont karokkal.
- Szóval, azt mondod, hogy egy démon él a fejemben, aki a születésemnél megszállt, és azóta nem tud elszabadulni.
- Igen - bólintott.
- És nemrég berántott a saját fejembe, és az agyamban dumáltunk, de a testem nem bírta, így belázasodtam.
Megint bólintott.
- Hát, jó. Csak azt mond meg nekem, hogy hogy a francba gyújtottam fel az árnyat?!
Nagyot sóhajtott. Tenyerével megdörzsölte a homlokát.
- Akkor elmondom még egyszer. Van egy különleges réteg, az úgy nevezett Igézők. Ők a nemesebb emberek különcei, valahol szétszórva élnek a világon. Ők, ti, a felső rétegből származók, képesek vagytok irányítani az egyik elemet a négy közül. 
A kezembe temettem az arcom. Zsongott a fejem a sok infótól.
- Az agyam nem képes befogadni ennyi információt - nyögtem.
- Lesz ez még rosszabb is - mosolygott rám a fiú.
Egy ideig csendben ültünk egymással szemben. Aztán megfogalmazódott bennem egy kérdés, ami azóta foglalkoztatott, mióta elkezdtünk beszélgetni.
- És mondd... Te ezt honnan tudod? Csak nem...?
- Nem, én nem vagyok Igéző.
- Akkor? - kérdeztem.
- Én is féldémon vagyok.
Csend telepedett közénk. Ha ő is... Ha neki is van démonja... Akkor nem vagyok egyedül. Izgatott lettem, hogy valakivel megbeszélhetem azt, amit amúgy senkinek nem mernék elmondani. Elmeséltem neki, hogy mennyire megijesztett, és mennyire őrültnek gondoltam magam, amikor először hallottam Sasha hangját. Hogy milyen gyorsan begyógyult a seb a kezemen, amire azt a lila lötyit adta. Meg Victorról is megéltem, meg a kesztyűről, amit adott, de elhagytam. Annyira jó érzés volt, hogy valaki meghallgat, hogy őt el is felejtettem megkérdezni.
- Bocsi - mondtam halkan. - Veled hogy történt?
- Két éve hallottam először, ahogy beszél hozzám. Én viszont nem kaptam semmilyen segítséget, így végül elmondtam a szüleimnek - keserű mosolyra görbült a szája. - Ők pedig egyből őrültnek tituláltak, és pszichológushoz küldtek. Aztán egy fél év múlva megtörtént az, ami most veled: beszippantott a saját fejembe. Te még jól jártál, én két hétig voltam kómában. Senki nem tudta, mi bajom, de hál' Istennek nem tesztelgettek, vagy ilyesmi. Aztán, miután felébredtem, begyógyszereztek, és azóta is szednem kéne a szereket, hogy ne halljam őt. De pár hónapja abbahagytam. És... Igazából megkedveltem. Jó, hogy tudok néha beszélgetni vele - mondta ábrándozva, majd rám nézett, és elszégyellte magát. - Bocsánat, hogy ilyenekkel traktállak. Nem kellett volna...
- Nem, semmi baj. Én is ugyan ezt csináltam az előbb - mosolyogtam.
Felnéztem az órára, ami este hetet mutatott. Lassan felálltam, és sóhajtottam.
- Lassan mennem kéne. késő van.
Nem mondott semmit, csak felállt, és odaadta a kabátom, és a táskám, én pedig felöltözködtem, és elindultam az ajtó felé. 
- Kikísérlek - mondta a fiú.
Kimentünk a szobájából, le a lépcsőn, át a folyosón. A bejárati ajtó előtt szembefordultam vele.
 - Köszönök mindent.
- Nincs mit. Holnap találkozunk a suliban - nem nézett a szemembe, viszont egy mosoly bujkált a szája sarkában. Kinyitotta nekem az ajtót, és egy integetés kíséretében elindultam.
Viszonylag hideg volt kint. A sálamat még jobban a nyakam köré tekertem, és megszaporáztam a lépteim. Mivel már eléggé ismertem a környéket, hamar hazaértem, és megkönnyebbültem sóhajtottam, amikor beléptem a kellemes hőmérsékletű lépcsőházba. Felmentem az ötödikra, és megfogtam az ajtó kilincsét.
Legnagyobb meglepetésemre, az ajtó zárva volt.
Kikotortam a kulcsot, amit Cast adott, a zsebemből, és beléptem a lakásba. Felkapcsoltam a villanyt, és levettem a kabátom. Körbenéztem a lakásban, de a fiút nem találtam. Megnéztem az időt: nyolc óra. Idegesen pillantottam ki az ablakon.
Hol a fenében van Castiel?